Eplény Zöldfülűként vs Eplény tapasztaltabban

Még élesen él bennem a kép, amikor a barátainkkal belépve az eplényi regisztráció háta mögé, mi volt az első reakciónk 2017 októberében. Nem akartunk hinni a szemünknek, leesett az állunk, amikor eljutott a tudatunkig, hogy a versenypálya a faház mögé magasodó sípályán felfelé tart és az emberek kis hangyának tűnnek messziről, kik szorgalmasan szedik a lábukat, szelik a métereket és tőrnek fel a csúcsra.

A pálya szélére érkezve a futamomig csak meredten bámulom a versenyzőket kik nagy sebességgel vágnak neki a hatalmas hegynek. Pár perc múlva én is indulok. De várjunk csak.. Figyeljétek... ott van egy lány.. megfordult.. lejön.. feladja... Mi van ha ez nekem is nagy falat már? Mi lesz ha nekem sem megy? Persze ment, mert már akkor is nagy akartam az egészet. Bár az akadályokat, mint a palánkok, a monkeybar, és a... vagyis minden olyan akadály ahol erő, izom kellett az tuti hogy csak segítséggel vagy büntiért cserébe hagyhattam el.

Emlékszel még a zsákcipelésre?nem fogom elfelejteni, amíg élek. A könnyeket követelő, elméket megtépázó, testet felfaló zsákcipelés fel-fel a hegyre. Aki oda felment, más emberként tért vissza, ahogy én is. Végül 5 óra 11 perc kellett a pálya teljesítéséhez. Idén, tapasztaltabb versenyzőként a céljaim is mások voltak. Így éltem meg most:

2019 nyara van.

A verseny előtti időszakban már fejben is készítettem magam, a cél ott lobogott előttem. Sokat adott már nekem ez a verseny. Mind emberileg mint lelkileg, sokat formált rajtam. Voltam már önkéntes, versenyzőként tizenkettedik, de már a legjobb 10 be is beestem egyszer, most szeretnék dobogóra állni, ha csak most először és utoljára, de addig nem hagyhatom el a Spartan világát, amíg ez nem adatik meg nekem.

A még békésen induló mámoros reggelt teljesen felborította az a kis pillangó, ami a pocakomban repkedett. Idegesen pakoltam össze a motyómat, és mint a magyar népmesékben a juhászok és a vándorútra indulók, szépen csomagoltam a kis szalonnámat és a karéj kenyeremet, mert hosszú útra indulok. A hajnali órák hűs szellője csap be az autó ablakán, megborzolva a hajam és mélyen szippantva a levegőbe nyugtatom magam. Fejben már a pályán futok. Visszavágót tervezek, 2017-ben jártam már itt. Próbálom összetenni a képet, mire is lehetne számítani, fel-felbukkannak emlékeim a fejlámpás fiatalokról, a kilométeres sorok a homokzsákot cipelő kishangyákról, kiknek megtört arca máig beleéget tudatomba.

Az autók kavarta hatalmas porfelhő kering körülöttünk, amikor is izgalomtól remegő lábbal hagyjuk el a parkoló zónát. A hűvös, még bokrok, fák által nyújtott árnyékos ösvényen közelítjük meg a fesztivál területet. A beszélgetés eltereli a gondolataimat, nem hallani még a színpad zaját, nem szól a speaker, csak a talpam alatti kavicsok ropogása üti meg a fülem. Nyugodtságomat másodpercek töredéke alatt megváltoztatja az elém tárulkozó kép a sípályáról. Oda fel kell mászni, nemsokára, nem egyszer, nem kétszer, idén háromszor. Egy nagy, mélyről jövő sóhaj után a piros pólós fiatalok felé veszem az utat, kik előtt akkor már a fehér papírjukat lobogtató, mindenre elszánt nők és férfiak sorakoznak.

Egyre beljebb merészkedtünk az oroszlán barlangjába, lassan éledni kezdett a természet, a spártai természet. Megszólaltak a hangfalak, elkezdődtek a találgatások a homokzsákokról, készültek a fotók. Érkezésünk óta azonban úgy érzeztem pik-pak csak úgy elszaladt az idő és azon kapom magam, hogy mint a király legkisebb lánya máris próbatételre indulok. Ott állok a startban, homokszemek gördülnek le a vállamról, az életérzés elkapott, nemsokára rajt. A felszálló füst kékre festette a már nap sütötte tájat, de mint Dorothy az Ózban én csak arra figyeltem, hogy ne térjek le a sárga útról.

Még sosem volt ennyire tiszta az elmém, már már szinte idegesítő nyugodtság járta át a testem. Még most is vannak szürke foltok, hogy hogyan jutottam el egyik pontról a másikra, egy pillanatnak tűnt, de már a lábam mellett volt a 8. kilométert jelző tábla. Ahogy teljesítettem az egyik akadályt, a hátam mögött is hagytam, és csak az előttem álló feladatra koncentráltam. Semmi sem érdekelt, csak hogy kiálljam a következő próbát. Nem, ez most nem az a próba, amit a szegény legénynek kell teljesíteni, amikor a királylány kezéért harcol, hanem, az a amit becsülettel végig kell csinálni, hogy hiányérzet nélkül ugorhasd át a tüzet.

Úgy éreztem van egy tündérkeresztanyám, ki a pálcáját megsuhintva segített átlendülni a számomra nehéz akadályokon, mint a Twister, Bender. Nagy erőt adott, hogy a 16. akadály dobott le magáról először, mint Szilaj a vad ló, ki nem akarja, hogy betörjék. Boldogan burpeeztem, hiszen olyan akadályok is sikerültek, mint az Olympus, ahol az önkéntesek kitartóan szurkoltak minden egyes átfogásnál, látták bennem a tüzet, az akaratot és nem tévedtek.

A vizet jobban vártam, mint két éve októberben, no persze most sem én voltam Ariel a kishableány a kecsesen úszkálunk a vízben című részben, inkább Ursulára hasonlítottam a mentőmellénnyel és mind a nyolc polip kezemmel ragaszkodtam a kötélhez. A felfrissülés után a mosolyt letörölte az arcomról a sötétszürke edény, melybe a fehéren csillogó kavicsokat görgetett a nép majd felkaptuk ölünkbe és indultunk megsétáltatni, mint ha egy vidám vasárnapi kiránduláson cipelnénk drága gyermekünket, kinek annyira fáj a lába, hogy sajnálatból beáldozod a derekad és nem teszed le a célig. Ismerős ugye??

Ahogy az egyik rémálomból felkeltem beleestem a másikba. Következett az egyik mumus, de Herculessel nem hadakozok, mért is tenném ezzel az istennel, mindig többre sikeredik, mint amit bírok, így tehát nem maradt hátra más mint földet csókolni és indulni tovább.

Hogy is kezdődnek a mesék? az Óperenciás tengeren is túl?? na, ilyen messze volt a hegy tetején lévő Plate drag, de ne panaszkodjunk mindig, hát a verseny előtti napokban volt egy kívánságom, mégpedig, hogy ne kelljen homokzsákot cipelnem megint a végén, fel a hegyre. Szóval zárom a számat, az aranyhalat is visszaengedtem, még maradt 2 kívánságom, azt is majd hasonlóan hasznosan fogom felhasználni. Mondjuk így a 3 verseny után, lehet kérnék tőle új lábakat….

Bármily hihetetlen, de a Plate Drag vette ki belőlem a legtöbbet, és vette le a kezemről a bőrt. Nem állhatott be a hátam mögé senki, hogy segítsen felhúzni, mint a mesében amikor a földből a répát nyolcan húzzák ki. Ez a harc kemény volt, amikor azt hittem kinn vagyok a gödörből, belehúztam egy másikba, és ez így ment végig. Előbukkant egy gondolat is közben, hogy leburpeezem így több erőm marad másra, no de ez mennyire ciki, ez mindig sikerülni szokott. Itt képzeletben felpofoztam magam és minden erőt, gondolatot egy dologra összpontosítva végül révbe ért az a talicska.

A lejtőn lefelé amennyire tudtam siettem, úgy éreztem felszántom a pályát, a gravitáció tépet le a mélybe, majd kettőt pislogtam és a kőgolyóval néztem szembe, mint az egy szemű Küklopsszal, aki nagyságával szeretne megfélemlíteni. Végül ezt a csatát is én nyertem.

Mindezek után a tűz átugrása olyan volt, mint amikor a mennyország kapuját léped át, vagyis az lett volna, de tudtam, hogy pár óra múlva újra fogom csinálni, jah és holnap is, szóval lehet ez volt a pokol első tornáca inkább?

A legcsodálatosabb pillanat, a legszebb kép a kivetítőn, a legjobb érzés viszont ezután jött. Meglátod a neved a táblán. Harmadik vagy. Sírásban török ki, sokan azt gondolhatják, hogy fáj valamim. A tenyerembe temetem az arcom, megtorpanok, megkapaszkodok a sátor oldalában, alig hiszem el. Ez a valóság? ez valóban sikerült? Az én tündérmesémnek lehet ilyen fejezete? És igen, lassan minden valósággá vált, mikor Viktor nyakamba akasztotta az érmet, és tudtam ezt már senki sem veheti el tőlem. Az enyém, minden egyes szépségével, verejtékével, könnyével.

Mindezt úgy, hogy talán először versenyeztem ennyire tiszta fejjel, és nyugodtsággal, nem törődve idővel, kilométerrel, helyezéssel, bupreevel, sebbel, fájdalommal. Mert ne felejtsük: A fájdalom átmeneti, a győzelem ÖRÖK.

A sok munka meghozta gyümölcsét. Kezdőként teljesíteni egy ilyen kaliberű pályát, nagy falat volt, de idén úgy gondolom revansot vettem. A munka folytatódik tovább, új álmok, új célok várnak. #eplény #spartanrace #spartanmom #womomsport #marcsivagyok

A legnagyobb hullám, amit eddig meglovagoltam

SZIVÁRVÁNY. Milyen pozitív szó, mégis ezt tudnám párosítani a hétvégéhez. . Ez az első szó, ami eszembe jut a versenyről, mert olyan sok érzelmet váltott ki belőlem a megmérettetés, hogy ha mindegyikhez egy színt rendelnék, egy szivárványt kapnék.

A verseny előtti túledzettség okozta aluszékonyság minden napomat pokollá tett, nem tudtam úgy készülni, ahogy azt szerettem volna, majd a futam hetében a bokám is beadta a derekát. KÉTSÉGbe estem, olyan kérdéseket tettem fel a férjemnek is, hogy Biztosan felkészültem rendesen? Végig fogom tudni csinálni?

Lassacskán a KÉTSÉG elhagyott, majd helyébe FESZÜLTSÉG költözött de ő az utolsó estén. Már túl voltunk jó néhány meglepetésen, például, hogy a szállásunk a hegy tetején van és oda nem tudunk felmenni kocsival, gyalog iszonyat messze van (a futam után gyalog mentünk fel 3,5 km volt). A nehéz pillanatokat mégis az okozta, hogy a depós csomagot leadtam és elfelejtettem beletenni az olyan dolgokat mint a szalonna,meg még egy-két számomra fontos dolgot amit szerettem volna, és mindez épp este lefekvés előtt jutott eszembe, szóval volt min kattogjon az agyam.

A másnap teljesen az ellentetje volt. Eltelt 8 óra és már más emberként keltem fel. Gyönyörű napfelkelte édesítette meg a reggelt. A táj a lábunk előtt hevert, az eget simogató hegyek közé beszökött a köd, mely úgy terült el, mint ha a völgyet víz töltötte volna fel. Lélegzetelállító kép tárult elénk, mely NYUGOTDságot adott át nekem is. Nem volt rajtam stressz a rajt zónában sem, a start előtt tömött sorokban sorakozó izgatott fiatalok sokasága helyezkedett el, kik mögött majdnem az utolsóként még az utolsó másodperceket is kihasználva melegítettem, készítettem fel a testem a nagy menetre.

Egy hegy, egyetlen egy felfelé menetet tudtam ezzel az érzéssel letudni, majd egy pillanat műve volt csupán és a FÁJDALOM lecsapott rám, alig egy kilométer után. Még csak most indítottak minket, még hallani a távolban a szurkolók kiabálását, a második futam izgatottságát, a lila füst jellegzetes szúrós szaga az orromban táncol mikor lihegve érünk fel az első csúcsra és egy kanyar után lefelé futunk. Ekkor egy pofont ad a verseny szelleme. Elkalandoztak a gondolataim, épp az itthoniakra gondoltam, merre lehetnek, mit csinálhatnak, majd egyszer csak…. A talpam alatt lévő földdel tett egyenlővé egy kimagasló kő. A kő, melynek az volt a feladata, hogy visszarántson a valóságba. A bal oldalammal szántottam fel a területet és érkeztem meg számtalan futó lábai elé heveredve, kik aggodalmasan néztek rám és ugortak felém hangosan kérdezgetve: Are you okay? Fanyar arcot vágva a világ felé először csak a kezemmel jeleztem, hogy rendben vagyok, majd többször ismételtem hangosan hogy okay, okay. Talán csak magamat akartam megnyugtatni, hogy ismételgettem, mert a már amúgy is kötésben lévő bokámra estem, és a tenyerem lévő sebből folyó vér sem igazán mondta volna, hogy minden oké. A fogamat szorítom össze, csíp, Istenkém, ez nagyon csíp. A térdem is vérzik, minden egyes hajlításnál a nadrág beleragad, húzza a sebet, fáj. Ebben a pilllanatban belémnyilal egy mondat mely kitép a veszélyes zónából “Jöhet az önsajnálat”. Sorra előlépnek az akadályok, nincs megállás, nem eshetek szét. A tenyerem törlöm az atlétámba, egy törlés, egy Hurdles, még egy törlés még egy Hurdles, és ez így ment még sokáig pályán, míg nem állt el a vérzés.

Sajnos a Monkey Barral szemben is elvesztettem a csatát, melynek dérrel borított vízcseppes csöveiről csúszott le a kezem a csengőtől mindössze három kapaszkodóra. Az A monkeynál ezt nem hagyhattam, és nem is hagytam, itt én diadalmaskodtam. Ezen sikeren felbúzdulva elmélyülten szeltem a kilométereket sokáig, volt, hogy se előttem, se utánam nem volt egy lélek sem, úgy éreztem enyém a világ. A testem átvette az irányítást az agyam mint ha teljesen kikapcsolt volna. FLOW állapotba kerültem, nem tudnám megmondani pontosan hány kilométert futottam le ebben az öntudatlan állapotban, mert semmi másra nem emlékszem, csak a talpam alatt morzsolódó föld és apró kavicsok súrlódására. Sokszor csak akkor eszméltem fel, amikor egy kilométer táblát kukkantottam meg. Ekkor mindig az órámra pillantottam és számolni kezdtem. A kezdeti terv, melyet még Norbi fogalmazott meg egy kellemes augusztus eleji záporokkal tűzdelt hosszú futás során, hogy a 12perc/km-ert tartani kell, akkor teljesíthető.. Ennek meggyőződése után vissza is tértem ebbe a Flownak nevezett állapotba, ami egészem a homokzsákcipelésig repített.

Az első homokzsákcipeléshez érek oda, piros színnel jelzett zsákot kapok fel a földről és kérdés nélkül vágok neki a távnak. Látom a hosszú útról visszaérkezett társak ziháló testtartását, mely arra sarkall, hogy takarékoskodjak. Az út vége mégis meglepett és elszámoltam magam. Nyakamban a zsákkal estem le az utolsó lefelé tartó útszakaszon. CSALÓDOTTság lopózik a szívembe. Ezt most hogy hoztam össze? még egy esés? Mi van velem? Mi ez a hibasorozat amit csinálok? Lógó fejjel viszem vissza a helyére a zsákot, de pár méter után meg kell győznöm magam, hogy ez már a múlt, a hátam mögött kell hagynom, most előre kell tekinteni, az értékelést későbbre kell hagyni.

A depóhoz közeledve az emberek szurkolása teljesen pozitív érzésekre cseréli viszont az eddig bennem zajlottakat. Mosolyogtam, integettem, a hangos bemondóval játszó sráccal viccelődtem (Ugye én is ügyes vagyok?? ) és a következő kanyarban még lefelé tekintő fejjel is bármikor, bárhol betudom azonosítani ki is lehet az, aki úgy szurkol, hogy HAJRÁ CUKI . Akkora energiát adott, hogy mint akit puskából lőttek ki, repültem az utolsó métereken a depóig. A REMÉNY kopogtatott ezek után az ajtómon, és engedtem be őt azonnal, amikor megláttam az eredménykijelzőt. 3 óra tartalék időt szedtem össze a következő etapokra. Ezzel a pozitív eredménnyel és a férjem, barátaim bíztató szavaival kezdeni a következő szakaszt nem is tudom elmondani milyen sokat segített.

A második körben már nem nézegettem annyiszor az órám, sokszor az emelkedőket csak a saját magam bátorításával éltem túl. ELSZÁNT voltam, fel akartam érni a csúcsra. Lépésben-centinként, Lépésben-lassacskán, mindjárt fenn vagy.. egy fél pillantás felfelé majd folytatom a mantrázást. De volt olyan is hogy egy dalt dúdoltam, melynek ritmusára tapostam az előttem lengedező fűszálak tetején, tararam taramtaram ta ta ta tat tararam, tararam……. Ez a ritmus egyszer csak elszállt, majd helyére a természet komponált dalt a fejembe, azzal ahogy a szellő rázza a felvonót letakaró fóliát és ad egy megnyugtató rezgő muzsikát, vagy amikor a levelek táncát hallod csupán, mert nekik ez csak szórakozás. Hallod a madarak hogy énekelnek? A tücskök bogarak merre ciripelnek? Sose felejtem el ezen pillanatokat, ezek tették helyre a pulzusomat. Azonban biztosan meglepődhettek azon társak is, akik számolni halottak. Nem, nem azt számoltam hány lépést megyünk fel, hanem egy nyolcas ritmust diktáltam magamnak és azzal játszottam hogy mindig a másik lábamra érkezem a kezdő lépés. Egy-két- há-négy-öt-hat-hét-nyolc-és- egy –két… így tovább. Sanyi, ha jól emlékszem valami hasonlóról beszélgettünk az egyik hosszú futásunk során. Nyugtassatok meg, hogy nem csak én vagyok ennyire lökött?

Azért van itt valami ami az idei évben sokat tanított nekem. Ez pedig Pezinok. Az ott átélt dolgok miatt viseltem talán ennyire jól azt amit rám mért ez a kihívás és ezért jött el csak a végéhez közelítve az a pont amikor kezdtem nehezebben venni az akadályokat. Az a fránya vödör MEGTÖRT. Hiába minden szépségének, hiszen új vödröket avathattunk fel, melyeken egy karcolás sem volt még, melyek olyan szépek és tiszták voltak, mosolyogva néztek rám közeledésemkor, de ez a mosoly a gúny mosolya volt, mert mindent elkövetett, hogy az első könnyem neki adjam. 12 lépésenként tudtam a kiinduló ponthoz visszalépdelni. Térdrekényszerített minden tizenkettedik lépés után, mert én nem találtam rajta fogást. Hiába emeltem a magasba és vittem a vállamon mint egy trófeát ki megérdemli, hogy az égbe emeljék, akkor nem értem el a tetejét. Megpróbáltam ölelni, szorossan magamhoz húzni de e kedves gesztust sem értékelte, térden állva akart látni. Azonban nem hagyhattam magam, nem hagyhattam hogy igaza legyen sem a vödörnek sem az utolsó akadályoknak melyek nem adták magukat könnyen, vagy éppen sehogy.

Az utolsó burpeek nagyon fájtak, már nem volt bennük lendület, nem volt bennük szeretet. 5…pihenő…..10….pihenő, nem megy már gyorsabban, 15….Gyerünk Marcsi, nincs már sok, hallatja hangját Amarillánk a szalag mögül mellyel új lendületet nyerek 20...25...pihenő… a könnyeimmel küzdök, mert a lábamra tett merevítő minden egyes lépésnél már a sarkamba mar, érzem hogy a húsig hatolt leszedve a bőrt. A patakok adta hideg víz lehűtötte a sebet, de annak már nyoma sincs mire az utolsó burpeekhez érek….. 30…. Az utat az A cargo felé veszem Hajrá Marcsi, szól a férjem ki a szalag mellett fut velem végig.

A világ lelassul a tűz átugrása mintha nem egy másodperc lett volna. Még most is látom szemem előtt a perzselődő fa darabok színjátékát hol sötétebben hogy színesebben adja elő magát. Majd a füst felfelé szálló függönyén repülök át és kezembe borítva az arcom térdre roskadva zokogok de túl a célvonalon már.

2019.08.24. Életem első ULTRA Beastje 50 km 3300 m szint 63 akadály 11:09:52 Age Group 24-29 Mikoláné Fekete Mária 5.hely

Hadd zárjam soraimat számomra azzal az idézettel amit sokat elárul arról amit gondolok, arról amit a sportévek megtanítottak.

“Az alázat éppúgy ellentéte a megalázkodásnak, mint a fölénynek. Aki alázatos az nem hasonlítja magát össze semmivel, senkivel. Biztos önmaga valóságában, ezért sem jobb vagy rosszabb, sem nagyobb vagy kisebb mint bárki vagy bármi más. Egyszerűen van. Semmiség, mégis egy a mindenséggel. “ Dag Hammarskjöld

Az egyik szívem csücske - Berlin - EQ Run

Berlin, Mercedes-Benz EQ Run- jótékonysági futás, ami nekem is sokat adott.

Márciusban lettek meg a repjegyeim, akkor döntöttem el, hogy bárhova is megyek, a futócipőm állandó útitársam lesz. Elkezdtem a keresgélést, és nem is kavarogtam olyan sokat a neten, amikor rábukkantam a Mercedes-Benz jótékonysági futására.

Miben volt más mint az eddigi versenyek? Itt nem a megtett táv volt kijelölve, hanem az idő. 60 percen keresztül kellett a egy 2.37 km hosszú pályán róni a köröket. A jegyünk mellé kaptuk ajándékba a Formula e belépőlet, a Jaguár I-pace e trophy verseny belépőt és egy elektromos inteligencia kiállítás résztvevői lehettünk. Mindemellett a verseny után megvendégeltek minket egy egészséges svédasztalos utántöltéssel.

No de térjünk vissza az elejére. Hatalmas izgalommal vártam a szombatot. Számítottam rá, hogy a németek lesznek többen, de sokat hallani a berlini magyarokról, gondoltam a pályán majd összefutok velük. Ennyi idegen néppel még nem voltam egy pályán. Furcsán kezdett el kalapálni a szívem ahogy egyre közeledett a rajt. Próbáltam csak magamra koncentrálni, arra a rutinra amit számos verseny előtt elvégzek a bemelegítésnél.

Közeledett az idő, el kell indulni a rajt zóna felé, mindenhol a Benz pólót viselő fekete ruhás emberek, én büszkén viselem a csapat mezét, azt amin jól látható honnan jöttem. Sokak tekintete szegeződik rám ahogy besétálok a tömegbe, a földre szegezem a szemem, nem nézek fel, sok az ismeretlen arc. Elkezdődik a visszaszámlálás én még a cipőmet igazítom, de ahogy kimondják az egyet készen állok, indulhatunk.

Nincs nagy hőség, a pálya kanyarjaiban érezhető ahogy a kellemes tavaszi szél lengedezik, még jól is esik mikor a tarkómnak csapódik. Lassan vége az első körnek, már látom az órát ami visszafele számol, 49:32 van még vissza. Jó a ritmus, tartanom kell a 11 perces köridőket, fejben ott vagyok. Folyamat az jár a fejemben hogy 38 vagy több 38 vagy több, ennyit kell mutatnia az órának mikor odaérek mellé. Minden lefutott kör után kitekintek a nézők felé, magasba tartott kézzel mutatom az Evelinnek hány kört futottam le. Ez nekem is erőt ad, már csak 3 kör van vissza a tervezett ötből.

Még mindig nem lassulok, érzem, hogy ez lehet életem legjobb futása, a lábam, mint ha szabad életet élne, csak visz előre. Túl vagyunk a 4. körön is, egyre több ember száll ki, tizenhat percnél az óra, még ennyit biztosan futni kell. Boldogság ül ki az arcomra, tudom, hogy a tervezett ötös meg lesz, mindjárt célba érek. Lassan eltekernek mellettem a biciklis mentősök, a tömeget járják, figyelnek ránk, biztonságba vagyunk, a mi dolgunk csak a futás. A pályát többször is megtettem már, emlékszem, hogy már csak három kanyar választ el a célvonaltól. A kijelző 5 perc 10 másodpercnél, minden megtett méter számít, kinézek oldalra, felteszem a kezem, meg van az ötödik 🖐️ jelzem a kintieknek, majd a legmélyebb tartalékaim szedem elő, eldöntöttem, nem állok meg, lefutom a hatodik kört is.

Végig ugyan azzal a tempóval próbáltam futni, nem fáradtam, inkább boldog voltam, mert magam is nehezen akartam elhinni, hogy ekkora személyes rekordot fogok futni. Mögöttem még sok sertepertélő ember, előttem már több száz, akik a célvonalnál frissítőjüket kortyolva tapsolnak és bíztatnak bennünket. És ez az, vége, megcsináltam, sőt többet is mint vártam.

Hatalmas élmény marad, hogy 2019.05.25.én Berlinben, egyedüli magyar nőként 14.22 km - t futottam le 4.72 min/km-ekkel 1:07:22 perc alatt, és a 229 női versenyzőből a 9. helyre értem fel.

Nem volt befutóérem, de nem is hiányzik, mert ezt akkor sem veheti el tőlem senki.

#runningrace #personalrecord #mybesttime #imádtam #sportmom #spartanmom #womomsport #marcsivagyok