- Marcsi
- Mar 29, 2023
- 3 min read
Aki nem tudja a sztori előéletét, annak egy rövid bevezető:
Peti kapott egy kiküldetési lehetőséget, mely közel 1 évre szól Angliába, Portsmouth városába. Természetesen én azonnal mondtam neki, hogy fogadja el, hiszen ez a karrierje szempontjából hatalmas előrelépés, melyből mind ő, mind a család profitál. A gyerekeket megkérdeztük ezek után, hogy mit szeretnének: a.) maradunk otthon, anya és a két lány és apa a lehetőségeihez képest hazalátogat, a köztes időszakokban pedig marad az online felület, vagy b.) utazzunk ki apával, vállalva, hogy az osztályozó vizsgára önállóan kell felkészülni és a barátokat, rokonokat otthon kell hagynunk.
Minden hezitálás nélkül vágták rá, hogy B B B B. Mert nekik mindegy hogy a világon hol vagyunk, a lényeg hogy apával legyünk. ( Apaszerelem van 1000% ban)
Január 25-én kiköltöztünk Angliába.
Az élet sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását: vagy azzal, hogy nem történik semmi, vagy azzal, hogy minden egyszerre történik. Paulo Coelho
És valóban..... Minden megváltozott. Ott hagytunk egy frissen felújított lakást, egy rendszerezett életet, a rokonokat, barátokat. Belecseppentünk egy életbe, melyet reméltünk, hogy minden úgy alakul, ahogy azt megírták egy e-mail-ben.
Meg fogsz lepődni, ha azt mondom, nem úgy történt?
Mielőtt még arra gondolsz, hogy azt hittem a lábaink elé tesznek mindent és nem kell semmit tennem azért, hogy kialakuljon az itteni életünk, akkor tévedsz. Tisztában voltam vele, hogy ad némi kihívást az a dolog, hogy minden egyszerre történik. 8 órában dolgozom továbbra is, amellett, hogy a lányaim tanítása is az én feladatom és az én felelősségem az is, hogy a vizsgájukat sikerrel vegyék. Biztosítani szeretném a férjemnek azt a közeget, ahol ő a munkájára tud koncentrálni, hiszen pontosan ezért jöttünk ki, hogy ő élni tudjon a karrierjének eme lehetőségeivel és viszonozni szerettem volna azt, hogy éveken keresztül kitartóan mellettem állt minden egyes sport esemény során, amikor én elmentem otthonról 3-4 napokat és ő egy személyben volt apa és anya is a lányainknak. De...
Akadtak olyan stressz források (pl. a cég által biztosított hitelkártyával nem tudtuk rendezni a hotel számláját és kérdéses volt, hogy akkor utcára raknak vagy megmozdul a cég és tesz valamit értünk, vagy....
december óta a cég által szerződtetett konzulens nem hajlandó lakások megtekintését leszervezni, állandóan ködösít és önös érdekeit szem előtt tartva csak a legdrágább albérleteket kutatja fel, persze azért, mert ő ez után kap jutalékot, vagy.... mivel a cég csak reggelit fizetett a szálláshoz, minden alkalommal neked kell megoldani a gyerekek ebédjét, vacsoráját, és az hogy minden nap 2x étteremben egyél, valljuk be kicsit csücskös, pláne, ha majd 2 hónapig vagy a hotelben a béna konzulens miatt, vagy....
Végre találnak neked egy kiadó albérletet, mely mind árban megfelelő, mind elhelyezkedésben és itt jön egy de, mert mióta itt vagyunk mindig van egy de... De bútorozatlan, vagyis old meg hogy legyen hol aludnod, legyen mivel főznöd, mosnod, legyen minden is, és önerőből, mert a céggel a szerződésben erre nem tértünk ki...... ) melyek nem éppen segítettek az amúgy is nagy honvágyunk átlendülésén és úgy éreztük, hogy minden nehézség egyszerre jön.
Nagyon magam alatt voltam olykor. Volt már úgy hogy tudtad mi a feladatod, mégis úgy érezted a zsigereid tiltakoznak? Pontosan tudom mi a helyes sorrend, itt van a fejemben, de mindent egyszerre szerettem volna. Jó anyuka lenni, jó feleség, jó tanárja a Timinek és a Diának, jó munkaerő a cégemnek és ott volt bennem az is, hogy szeretnék továbbra is jó sportoló maradni és nem elveszíteni mindazt amit az évek során felépítettem. Folyamatosan lesem, hogy milyen kihívások vannak errefelé, pedig tiszta sor, hogy időszűke miatt olybá kevés az esély a tisztességes felkészülésre. Nyomasztó és kettős érzés lesz úrrá rajtam sokszor.
Emlékszem, hogy egyik este, amikor épp egy mély pontot éltem meg, egyik kedves barátommal beszélgettem messengeren és csak dőlt belőlem a panaszkodás.
Én: .....és tök elegem van, hogy itt vagyunk a szállodába, már 6 hete, egy szobába a gyerekekkel és miután este ők lefekszenek, nekem a fürdőbe kell bevonulnom dolgozni és felkészülni a következő napi tanításra és a wc tetőt lecsukva a földön ülve teszem mindezt, ami nagyon kényelmetlen és széjjel van már a hátam is ..... Barátom: Marcsi, ugye tudod, hogy ezekben a pillanatokban is több ezer ember él az utcán......
Bammm... Megérkeztünk....
Ez egy akkora pofon volt nekem, ami 3 másodperc alatt észhez térített. Számtalan esetben eszembe jut ez a beszélgetés azóta is és nem hagyom most már, hogy elhatalmasodjon rajtam az a depresszió közeli érzés és hozzáállás.
Látjátok.... emberből vagyok én is.
Nem olyan rég végre beköltöztünk az albérletbe. Igen a bútorozatlanba. Már kicsit lazábban kezeltem a dolgokat. Elengettem a fene nagy maximalizmusomat és nem akartam a lakást 100% ban berendezni három nap alatt. A legfontosabb az volt legyen hol aludni, legyen miben főzni, tudjunk mosni, tudjunk este a vacsoránál egy asztalhoz leülni és minden más várhat.
Nyugodtabb lettem. Vége az éjszakába nyúló albérletet hirdető oldalak pörgetèsènek, van egy biztos helyünk és az hogy a lányokon is azt érzem hogy otthonukká fogadták a lakást.
