2inRUN, UltraBalaton párosban

2021. szeptember: A jobb lábamba achilles függőleges szétválást diagnosztizáltak. Az orvosok 12 hónapra szeretnének eltiltani a sportolástól.

2022. április 30. NN Ultra Balaton Páros teljesítő a 2inRUN csapata melynek tagja voltam.

Tudjátok mi történt a két időpont között? HOSSZÚ LESZ! 2021. szeptember: Az életem része lett egy remek nő ( Borsos J. Orsolya ) aki a sérülésem óta folyamatosan mellettem van és együtt dolgoztunk/dolgozunk a rehabilitációmon. Örök hálám Orsi!

2021 november: György Soltész -szel az oldalamon megalakult a 2inRUN csapat és sikeresen neveztünk az NN UltraBalaton páros kategóriában. Ebben ekkor még erősebb és több volt az akarat, mint az edzés munka, de ugyanebben a hónapban megtettem kocogva az első rekortán pályán futott métereimet és tudtam hogy jó úton haladok a teljes gyógyulás felé.

2022 január: Felkerestem Márk Zsiros -t, hogy szeretnék a csapatához, az Èlj Szeress Fuss csapathoz csatlakozni és szeretném, ha egy nagy kihívásra, az Ultra Balatonra felkészítene. Elvállalt, majd feltette a kérdést: Mekkora távot vállalsz? Mire én: A felét. Még mindig itt van a szemem előtt Márk hatalmas, tágra nyílt szemei és az elcsukló hangja. Jött vissza a kérdés: Biztos? És igen, akkor én már biztos voltam benne, hogy meg fogom csinálni. Nagyon rövid idő alatt iszonyat jó edző/edzett kapcsolat alakult ki köztünk és ez kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy egy jó felkészülési időszakot tudhassak magam mögött. Itt is köszönöm Márk!!

2022. Április 29. Elérkezett a nagy nap. Hatalmas drukk járt át előző este is. Hiába szerettem volna nyugovóra térni időben, a testem folyamat zsizsegett, az agyam nem tudott kikapcsolni, cikáznak a gondolataim. Ez az izgulás nem múlt el a rajt után sem.

Zánka UNK – Badacsonyörs Varga Az 1. szakaszom első kilométerein a kiszakadni vágyó -em hatalmas kalapálására lettem figyelmes. A mellkasomhoz kaptam, majd az órámra tekintettem és a magas pulzusomról tudomást véve nyugtatni kezdtem magam. Zánkáról a Varga pincéig remek tempóban haladtam, de ez biztosan a szuper zenéknek köszönhető, melyet biciklis kísérőm Péter Takács szolgáltatott. Futottatok már mulatós zenére? Száz forintnak ötven a fele? Nem? Hát ezelőtt még én sem. Sok futó megfordult, hogy ez meg mi a fene?? Nagyon vicces volt a reakciójuk, de jó volt kicsit kitűnni a tömegből. Voltak futók, akik csak azért nem futottak gyorsabban, mint én mert a zene mellett akartak menni. Volt aki megjegyezte: Jól nyomod biciklis srác

Badacsonytördemic – Balatongyörök kelet: A második szakaszom, hogy ne legyen olyan egyhangú és sík, egy kis Szigligeti kanyarral színesítették a szervezők az útvonalat. Hát ekkor eszembe jutott, hogy legközelebb jöhetnénk csak borozni is, nem kell hozzá a futóbolond körítés.

Keszthely – Balatonberény: Imádtam, amikor a T. Peti a -t - re váltotta és lefutott mellettem egy 12 km-es szakaszt. Bár lehet neki az én tempómba ez nem volt olyan nagy élmény, viszont, az én arcom teljesen felderült, amikor rádöbbentett, hogy na, akkor ez már a déli oldal. Én meg mint kislány egy lufinak úgy örültem ennek a hírnek. Mi?? Micsoda?? Komolyan?? Ez már a déli?? Teljesen elvesztettem a tájékozódásom, mert városnèv táblákat nem is nagyon néztem, azt sem tudtam sokszor hol vagyok, csak a sárga nyilas táblákat kerestem a szemeimmel.

Balatonmáriafürdő kelet – Fonyód Az egyik kedvenc szakaszom. Gyönyörű itt a táj, a panoráma elvitte a gondolataimat más felé. Az egyre hűvösebb szellő szelte arcomat, a szabadság érzése járt át. Ennek a szakasznak a végénél értük el a táv felét. A tempóm a versenyre 6:40-re volt tervezve, erre készültünk, ezt szépen hoztam úgy gondolom, sőt kicsit jobbakat is néha a vártnál, így a táv felénél 10 óra 40 percnél jártunk, a csapattársam varázslatos időinek köszönhetően. Gyurma úgy ment, mint akit puskából lőttek ki és még rá is kellett szólnom, hogy mért rohansz ennyire? Vagy nagyon túl akarsz lenn az egészen, vagy csak nem akarod, hogy sokat pihenjek és ezért sietsz hozzám.

Balatonlelle kelet – Zamárdi Egy újabb nagyobb falat. Napnyugta után indultam már el, folyamatosan hűlt a levegő. Számítva rá, hogy fázni fogok felöltöztem, de pár száz méter után indult a vetkőzés. 21,7 km volt előttem, két szakaszt egyben lefutva, és egyre sötétedett. Az esti futásokat kicsit nehezebben vészeltem át, alapból nem szeretek sötétben lenni, és bizonytalannak éreztem magam, hisz olyan keveset láttam abból hova is lépek. Tudtam, hogy egy ilyen versenyen mentálisan is nagyon felkészültnek kell lenni, mégis hatalmas holtpontra kerültem a szakasz vége felé. Közelítve a 75. kilométerhez, legördültek az arcomon az első könnycseppek, mert nem tudtam mit kezdeni az éppen keletkezett csípőfájdalommal. Emlékszem rá, hogy elcsukló hangon mondtam a Petinek, hogy megállok, de ő a kerékpáron mellettem haladva biztatott, hogy közel a váltópont, ha megállsz rosszabb lesz, gyere, ha lassabban is de ne állj meg, meglesz ez.

A váltópontra érve a Mikola Péter ölelése mindennél nagyobb kincs volt akkor, Gyurma mosolyával párosuló biztató szavai, hogy jól van, túl vagyunk a nehezén, ügyesek vagyunk, erőt adott a folytatásra. A kocsinál a bennem rejlő feszültséget egy kiadós sírással könnyítettem és sokat segített, az is, hogy a T.Peti orvosolni tudta a fájdalom szülte problémát, mely a következőkben minimalizálódott majd megszűnt a verseny további részére.

A maradék 30 kilométerem már tovább tartott a tervezettnél, de ez várható volt, hogy lassulni fogok/fogunk. Ekkor már nem az idő volt a lényeg, mert azt tudtuk, hogy a tervezett 28 órás szint időn belül tutira bent leszünk. A legfontosabb a sérülésmentes célba érkezés volt. Felemelő érzés volt befutónak lenni, egy utolsót csippantani, a csapattársamat megölelni és kimondani, hogy életem első Ultra Balatonját párosban 105,9 kilométerrel teljesítettem.

Nagyon büszke vagyok rád Gyurma és a férjemre is, akik kitartóan végig nyomták a táv másik felét és minden váltásnál volt hozzám pár jó szavuk. Telefonon folyamatosan ment a poénkodás mellett a pontos információ átadás, olyan profinak tűnt az egész, mint ha már hetedjére csinálnánk ezt.

Nagyon hálás vagyok Takács Petinek, aki remek kerékpáros kísérő és barát volt végig, aki fél szavakból tudta, hogy mire van szükségem, hogy amikor kellett figyelmeztetett, ha túl gyorsan mentem, nehogy elfussam, felhívta a figyelmem a frissítésre, amikor padlón voltam felmosott, legyúrt majdnem minden állomás után, frissítést kevert, és nem utolsó sorban pazar DJ volt! Egyszóval nélküle ez lehetetlen lett volna!

Lehet, hogy kettőnk neve szerepelt a nevezési listán, de ez a csapat 4 fős volt . Örök hálánk fiúk !!

SIKERÜLT!! Csak egy kör?? nekünk A KÖR!!

#2inRUN #howihammer #bestforendurance #NNUltraBalaton #szupercsapat #megcsináltuk #womomsport #anyavagyok #marcsivagyok

Eplény Zöldfülűként vs Eplény tapasztaltabban

Még élesen él bennem a kép, amikor a barátainkkal belépve az eplényi regisztráció háta mögé, mi volt az első reakciónk 2017 októberében. Nem akartunk hinni a szemünknek, leesett az állunk, amikor eljutott a tudatunkig, hogy a versenypálya a faház mögé magasodó sípályán felfelé tart és az emberek kis hangyának tűnnek messziről, kik szorgalmasan szedik a lábukat, szelik a métereket és tőrnek fel a csúcsra.

A pálya szélére érkezve a futamomig csak meredten bámulom a versenyzőket kik nagy sebességgel vágnak neki a hatalmas hegynek. Pár perc múlva én is indulok. De várjunk csak.. Figyeljétek... ott van egy lány.. megfordult.. lejön.. feladja... Mi van ha ez nekem is nagy falat már? Mi lesz ha nekem sem megy? Persze ment, mert már akkor is nagy akartam az egészet. Bár az akadályokat, mint a palánkok, a monkeybar, és a... vagyis minden olyan akadály ahol erő, izom kellett az tuti hogy csak segítséggel vagy büntiért cserébe hagyhattam el.

Emlékszel még a zsákcipelésre?nem fogom elfelejteni, amíg élek. A könnyeket követelő, elméket megtépázó, testet felfaló zsákcipelés fel-fel a hegyre. Aki oda felment, más emberként tért vissza, ahogy én is. Végül 5 óra 11 perc kellett a pálya teljesítéséhez. Idén, tapasztaltabb versenyzőként a céljaim is mások voltak. Így éltem meg most:

2019 nyara van.

A verseny előtti időszakban már fejben is készítettem magam, a cél ott lobogott előttem. Sokat adott már nekem ez a verseny. Mind emberileg mint lelkileg, sokat formált rajtam. Voltam már önkéntes, versenyzőként tizenkettedik, de már a legjobb 10 be is beestem egyszer, most szeretnék dobogóra állni, ha csak most először és utoljára, de addig nem hagyhatom el a Spartan világát, amíg ez nem adatik meg nekem.

A még békésen induló mámoros reggelt teljesen felborította az a kis pillangó, ami a pocakomban repkedett. Idegesen pakoltam össze a motyómat, és mint a magyar népmesékben a juhászok és a vándorútra indulók, szépen csomagoltam a kis szalonnámat és a karéj kenyeremet, mert hosszú útra indulok. A hajnali órák hűs szellője csap be az autó ablakán, megborzolva a hajam és mélyen szippantva a levegőbe nyugtatom magam. Fejben már a pályán futok. Visszavágót tervezek, 2017-ben jártam már itt. Próbálom összetenni a képet, mire is lehetne számítani, fel-felbukkannak emlékeim a fejlámpás fiatalokról, a kilométeres sorok a homokzsákot cipelő kishangyákról, kiknek megtört arca máig beleéget tudatomba.

Az autók kavarta hatalmas porfelhő kering körülöttünk, amikor is izgalomtól remegő lábbal hagyjuk el a parkoló zónát. A hűvös, még bokrok, fák által nyújtott árnyékos ösvényen közelítjük meg a fesztivál területet. A beszélgetés eltereli a gondolataimat, nem hallani még a színpad zaját, nem szól a speaker, csak a talpam alatti kavicsok ropogása üti meg a fülem. Nyugodtságomat másodpercek töredéke alatt megváltoztatja az elém tárulkozó kép a sípályáról. Oda fel kell mászni, nemsokára, nem egyszer, nem kétszer, idén háromszor. Egy nagy, mélyről jövő sóhaj után a piros pólós fiatalok felé veszem az utat, kik előtt akkor már a fehér papírjukat lobogtató, mindenre elszánt nők és férfiak sorakoznak.

Egyre beljebb merészkedtünk az oroszlán barlangjába, lassan éledni kezdett a természet, a spártai természet. Megszólaltak a hangfalak, elkezdődtek a találgatások a homokzsákokról, készültek a fotók. Érkezésünk óta azonban úgy érzeztem pik-pak csak úgy elszaladt az idő és azon kapom magam, hogy mint a király legkisebb lánya máris próbatételre indulok. Ott állok a startban, homokszemek gördülnek le a vállamról, az életérzés elkapott, nemsokára rajt. A felszálló füst kékre festette a már nap sütötte tájat, de mint Dorothy az Ózban én csak arra figyeltem, hogy ne térjek le a sárga útról.

Még sosem volt ennyire tiszta az elmém, már már szinte idegesítő nyugodtság járta át a testem. Még most is vannak szürke foltok, hogy hogyan jutottam el egyik pontról a másikra, egy pillanatnak tűnt, de már a lábam mellett volt a 8. kilométert jelző tábla. Ahogy teljesítettem az egyik akadályt, a hátam mögött is hagytam, és csak az előttem álló feladatra koncentráltam. Semmi sem érdekelt, csak hogy kiálljam a következő próbát. Nem, ez most nem az a próba, amit a szegény legénynek kell teljesíteni, amikor a királylány kezéért harcol, hanem, az a amit becsülettel végig kell csinálni, hogy hiányérzet nélkül ugorhasd át a tüzet.

Úgy éreztem van egy tündérkeresztanyám, ki a pálcáját megsuhintva segített átlendülni a számomra nehéz akadályokon, mint a Twister, Bender. Nagy erőt adott, hogy a 16. akadály dobott le magáról először, mint Szilaj a vad ló, ki nem akarja, hogy betörjék. Boldogan burpeeztem, hiszen olyan akadályok is sikerültek, mint az Olympus, ahol az önkéntesek kitartóan szurkoltak minden egyes átfogásnál, látták bennem a tüzet, az akaratot és nem tévedtek.

A vizet jobban vártam, mint két éve októberben, no persze most sem én voltam Ariel a kishableány a kecsesen úszkálunk a vízben című részben, inkább Ursulára hasonlítottam a mentőmellénnyel és mind a nyolc polip kezemmel ragaszkodtam a kötélhez. A felfrissülés után a mosolyt letörölte az arcomról a sötétszürke edény, melybe a fehéren csillogó kavicsokat görgetett a nép majd felkaptuk ölünkbe és indultunk megsétáltatni, mint ha egy vidám vasárnapi kiránduláson cipelnénk drága gyermekünket, kinek annyira fáj a lába, hogy sajnálatból beáldozod a derekad és nem teszed le a célig. Ismerős ugye??

Ahogy az egyik rémálomból felkeltem beleestem a másikba. Következett az egyik mumus, de Herculessel nem hadakozok, mért is tenném ezzel az istennel, mindig többre sikeredik, mint amit bírok, így tehát nem maradt hátra más mint földet csókolni és indulni tovább.

Hogy is kezdődnek a mesék? az Óperenciás tengeren is túl?? na, ilyen messze volt a hegy tetején lévő Plate drag, de ne panaszkodjunk mindig, hát a verseny előtti napokban volt egy kívánságom, mégpedig, hogy ne kelljen homokzsákot cipelnem megint a végén, fel a hegyre. Szóval zárom a számat, az aranyhalat is visszaengedtem, még maradt 2 kívánságom, azt is majd hasonlóan hasznosan fogom felhasználni. Mondjuk így a 3 verseny után, lehet kérnék tőle új lábakat….

Bármily hihetetlen, de a Plate Drag vette ki belőlem a legtöbbet, és vette le a kezemről a bőrt. Nem állhatott be a hátam mögé senki, hogy segítsen felhúzni, mint a mesében amikor a földből a répát nyolcan húzzák ki. Ez a harc kemény volt, amikor azt hittem kinn vagyok a gödörből, belehúztam egy másikba, és ez így ment végig. Előbukkant egy gondolat is közben, hogy leburpeezem így több erőm marad másra, no de ez mennyire ciki, ez mindig sikerülni szokott. Itt képzeletben felpofoztam magam és minden erőt, gondolatot egy dologra összpontosítva végül révbe ért az a talicska.

A lejtőn lefelé amennyire tudtam siettem, úgy éreztem felszántom a pályát, a gravitáció tépet le a mélybe, majd kettőt pislogtam és a kőgolyóval néztem szembe, mint az egy szemű Küklopsszal, aki nagyságával szeretne megfélemlíteni. Végül ezt a csatát is én nyertem.

Mindezek után a tűz átugrása olyan volt, mint amikor a mennyország kapuját léped át, vagyis az lett volna, de tudtam, hogy pár óra múlva újra fogom csinálni, jah és holnap is, szóval lehet ez volt a pokol első tornáca inkább?

A legcsodálatosabb pillanat, a legszebb kép a kivetítőn, a legjobb érzés viszont ezután jött. Meglátod a neved a táblán. Harmadik vagy. Sírásban török ki, sokan azt gondolhatják, hogy fáj valamim. A tenyerembe temetem az arcom, megtorpanok, megkapaszkodok a sátor oldalában, alig hiszem el. Ez a valóság? ez valóban sikerült? Az én tündérmesémnek lehet ilyen fejezete? És igen, lassan minden valósággá vált, mikor Viktor nyakamba akasztotta az érmet, és tudtam ezt már senki sem veheti el tőlem. Az enyém, minden egyes szépségével, verejtékével, könnyével.

Mindezt úgy, hogy talán először versenyeztem ennyire tiszta fejjel, és nyugodtsággal, nem törődve idővel, kilométerrel, helyezéssel, bupreevel, sebbel, fájdalommal. Mert ne felejtsük: A fájdalom átmeneti, a győzelem ÖRÖK.

A sok munka meghozta gyümölcsét. Kezdőként teljesíteni egy ilyen kaliberű pályát, nagy falat volt, de idén úgy gondolom revansot vettem. A munka folytatódik tovább, új álmok, új célok várnak. #eplény #spartanrace #spartanmom #womomsport #marcsivagyok

Az egyik szívem csücske - Berlin - EQ Run

Berlin, Mercedes-Benz EQ Run- jótékonysági futás, ami nekem is sokat adott.

Márciusban lettek meg a repjegyeim, akkor döntöttem el, hogy bárhova is megyek, a futócipőm állandó útitársam lesz. Elkezdtem a keresgélést, és nem is kavarogtam olyan sokat a neten, amikor rábukkantam a Mercedes-Benz jótékonysági futására.

Miben volt más mint az eddigi versenyek? Itt nem a megtett táv volt kijelölve, hanem az idő. 60 percen keresztül kellett a egy 2.37 km hosszú pályán róni a köröket. A jegyünk mellé kaptuk ajándékba a Formula e belépőlet, a Jaguár I-pace e trophy verseny belépőt és egy elektromos inteligencia kiállítás résztvevői lehettünk. Mindemellett a verseny után megvendégeltek minket egy egészséges svédasztalos utántöltéssel.

No de térjünk vissza az elejére. Hatalmas izgalommal vártam a szombatot. Számítottam rá, hogy a németek lesznek többen, de sokat hallani a berlini magyarokról, gondoltam a pályán majd összefutok velük. Ennyi idegen néppel még nem voltam egy pályán. Furcsán kezdett el kalapálni a szívem ahogy egyre közeledett a rajt. Próbáltam csak magamra koncentrálni, arra a rutinra amit számos verseny előtt elvégzek a bemelegítésnél.

Közeledett az idő, el kell indulni a rajt zóna felé, mindenhol a Benz pólót viselő fekete ruhás emberek, én büszkén viselem a csapat mezét, azt amin jól látható honnan jöttem. Sokak tekintete szegeződik rám ahogy besétálok a tömegbe, a földre szegezem a szemem, nem nézek fel, sok az ismeretlen arc. Elkezdődik a visszaszámlálás én még a cipőmet igazítom, de ahogy kimondják az egyet készen állok, indulhatunk.

Nincs nagy hőség, a pálya kanyarjaiban érezhető ahogy a kellemes tavaszi szél lengedezik, még jól is esik mikor a tarkómnak csapódik. Lassan vége az első körnek, már látom az órát ami visszafele számol, 49:32 van még vissza. Jó a ritmus, tartanom kell a 11 perces köridőket, fejben ott vagyok. Folyamat az jár a fejemben hogy 38 vagy több 38 vagy több, ennyit kell mutatnia az órának mikor odaérek mellé. Minden lefutott kör után kitekintek a nézők felé, magasba tartott kézzel mutatom az Evelinnek hány kört futottam le. Ez nekem is erőt ad, már csak 3 kör van vissza a tervezett ötből.

Még mindig nem lassulok, érzem, hogy ez lehet életem legjobb futása, a lábam, mint ha szabad életet élne, csak visz előre. Túl vagyunk a 4. körön is, egyre több ember száll ki, tizenhat percnél az óra, még ennyit biztosan futni kell. Boldogság ül ki az arcomra, tudom, hogy a tervezett ötös meg lesz, mindjárt célba érek. Lassan eltekernek mellettem a biciklis mentősök, a tömeget járják, figyelnek ránk, biztonságba vagyunk, a mi dolgunk csak a futás. A pályát többször is megtettem már, emlékszem, hogy már csak három kanyar választ el a célvonaltól. A kijelző 5 perc 10 másodpercnél, minden megtett méter számít, kinézek oldalra, felteszem a kezem, meg van az ötödik 🖐️ jelzem a kintieknek, majd a legmélyebb tartalékaim szedem elő, eldöntöttem, nem állok meg, lefutom a hatodik kört is.

Végig ugyan azzal a tempóval próbáltam futni, nem fáradtam, inkább boldog voltam, mert magam is nehezen akartam elhinni, hogy ekkora személyes rekordot fogok futni. Mögöttem még sok sertepertélő ember, előttem már több száz, akik a célvonalnál frissítőjüket kortyolva tapsolnak és bíztatnak bennünket. És ez az, vége, megcsináltam, sőt többet is mint vártam.

Hatalmas élmény marad, hogy 2019.05.25.én Berlinben, egyedüli magyar nőként 14.22 km - t futottam le 4.72 min/km-ekkel 1:07:22 perc alatt, és a 229 női versenyzőből a 9. helyre értem fel.

Nem volt befutóérem, de nem is hiányzik, mert ezt akkor sem veheti el tőlem senki.

#runningrace #personalrecord #mybesttime #imádtam #sportmom #spartanmom #womomsport #marcsivagyok