Eplény Zöldfülűként vs Eplény tapasztaltabban

Még élesen él bennem a kép, amikor a barátainkkal belépve az eplényi regisztráció háta mögé, mi volt az első reakciónk 2017 októberében. Nem akartunk hinni a szemünknek, leesett az állunk, amikor eljutott a tudatunkig, hogy a versenypálya a faház mögé magasodó sípályán felfelé tart és az emberek kis hangyának tűnnek messziről, kik szorgalmasan szedik a lábukat, szelik a métereket és tőrnek fel a csúcsra.

A pálya szélére érkezve a futamomig csak meredten bámulom a versenyzőket kik nagy sebességgel vágnak neki a hatalmas hegynek. Pár perc múlva én is indulok. De várjunk csak.. Figyeljétek... ott van egy lány.. megfordult.. lejön.. feladja... Mi van ha ez nekem is nagy falat már? Mi lesz ha nekem sem megy? Persze ment, mert már akkor is nagy akartam az egészet. Bár az akadályokat, mint a palánkok, a monkeybar, és a... vagyis minden olyan akadály ahol erő, izom kellett az tuti hogy csak segítséggel vagy büntiért cserébe hagyhattam el.

Emlékszel még a zsákcipelésre?nem fogom elfelejteni, amíg élek. A könnyeket követelő, elméket megtépázó, testet felfaló zsákcipelés fel-fel a hegyre. Aki oda felment, más emberként tért vissza, ahogy én is. Végül 5 óra 11 perc kellett a pálya teljesítéséhez. Idén, tapasztaltabb versenyzőként a céljaim is mások voltak. Így éltem meg most:

2019 nyara van.

A verseny előtti időszakban már fejben is készítettem magam, a cél ott lobogott előttem. Sokat adott már nekem ez a verseny. Mind emberileg mint lelkileg, sokat formált rajtam. Voltam már önkéntes, versenyzőként tizenkettedik, de már a legjobb 10 be is beestem egyszer, most szeretnék dobogóra állni, ha csak most először és utoljára, de addig nem hagyhatom el a Spartan világát, amíg ez nem adatik meg nekem.

A még békésen induló mámoros reggelt teljesen felborította az a kis pillangó, ami a pocakomban repkedett. Idegesen pakoltam össze a motyómat, és mint a magyar népmesékben a juhászok és a vándorútra indulók, szépen csomagoltam a kis szalonnámat és a karéj kenyeremet, mert hosszú útra indulok. A hajnali órák hűs szellője csap be az autó ablakán, megborzolva a hajam és mélyen szippantva a levegőbe nyugtatom magam. Fejben már a pályán futok. Visszavágót tervezek, 2017-ben jártam már itt. Próbálom összetenni a képet, mire is lehetne számítani, fel-felbukkannak emlékeim a fejlámpás fiatalokról, a kilométeres sorok a homokzsákot cipelő kishangyákról, kiknek megtört arca máig beleéget tudatomba.

Az autók kavarta hatalmas porfelhő kering körülöttünk, amikor is izgalomtól remegő lábbal hagyjuk el a parkoló zónát. A hűvös, még bokrok, fák által nyújtott árnyékos ösvényen közelítjük meg a fesztivál területet. A beszélgetés eltereli a gondolataimat, nem hallani még a színpad zaját, nem szól a speaker, csak a talpam alatti kavicsok ropogása üti meg a fülem. Nyugodtságomat másodpercek töredéke alatt megváltoztatja az elém tárulkozó kép a sípályáról. Oda fel kell mászni, nemsokára, nem egyszer, nem kétszer, idén háromszor. Egy nagy, mélyről jövő sóhaj után a piros pólós fiatalok felé veszem az utat, kik előtt akkor már a fehér papírjukat lobogtató, mindenre elszánt nők és férfiak sorakoznak.

Egyre beljebb merészkedtünk az oroszlán barlangjába, lassan éledni kezdett a természet, a spártai természet. Megszólaltak a hangfalak, elkezdődtek a találgatások a homokzsákokról, készültek a fotók. Érkezésünk óta azonban úgy érzeztem pik-pak csak úgy elszaladt az idő és azon kapom magam, hogy mint a király legkisebb lánya máris próbatételre indulok. Ott állok a startban, homokszemek gördülnek le a vállamról, az életérzés elkapott, nemsokára rajt. A felszálló füst kékre festette a már nap sütötte tájat, de mint Dorothy az Ózban én csak arra figyeltem, hogy ne térjek le a sárga útról.

Még sosem volt ennyire tiszta az elmém, már már szinte idegesítő nyugodtság járta át a testem. Még most is vannak szürke foltok, hogy hogyan jutottam el egyik pontról a másikra, egy pillanatnak tűnt, de már a lábam mellett volt a 8. kilométert jelző tábla. Ahogy teljesítettem az egyik akadályt, a hátam mögött is hagytam, és csak az előttem álló feladatra koncentráltam. Semmi sem érdekelt, csak hogy kiálljam a következő próbát. Nem, ez most nem az a próba, amit a szegény legénynek kell teljesíteni, amikor a királylány kezéért harcol, hanem, az a amit becsülettel végig kell csinálni, hogy hiányérzet nélkül ugorhasd át a tüzet.

Úgy éreztem van egy tündérkeresztanyám, ki a pálcáját megsuhintva segített átlendülni a számomra nehéz akadályokon, mint a Twister, Bender. Nagy erőt adott, hogy a 16. akadály dobott le magáról először, mint Szilaj a vad ló, ki nem akarja, hogy betörjék. Boldogan burpeeztem, hiszen olyan akadályok is sikerültek, mint az Olympus, ahol az önkéntesek kitartóan szurkoltak minden egyes átfogásnál, látták bennem a tüzet, az akaratot és nem tévedtek.

A vizet jobban vártam, mint két éve októberben, no persze most sem én voltam Ariel a kishableány a kecsesen úszkálunk a vízben című részben, inkább Ursulára hasonlítottam a mentőmellénnyel és mind a nyolc polip kezemmel ragaszkodtam a kötélhez. A felfrissülés után a mosolyt letörölte az arcomról a sötétszürke edény, melybe a fehéren csillogó kavicsokat görgetett a nép majd felkaptuk ölünkbe és indultunk megsétáltatni, mint ha egy vidám vasárnapi kiránduláson cipelnénk drága gyermekünket, kinek annyira fáj a lába, hogy sajnálatból beáldozod a derekad és nem teszed le a célig. Ismerős ugye??

Ahogy az egyik rémálomból felkeltem beleestem a másikba. Következett az egyik mumus, de Herculessel nem hadakozok, mért is tenném ezzel az istennel, mindig többre sikeredik, mint amit bírok, így tehát nem maradt hátra más mint földet csókolni és indulni tovább.

Hogy is kezdődnek a mesék? az Óperenciás tengeren is túl?? na, ilyen messze volt a hegy tetején lévő Plate drag, de ne panaszkodjunk mindig, hát a verseny előtti napokban volt egy kívánságom, mégpedig, hogy ne kelljen homokzsákot cipelnem megint a végén, fel a hegyre. Szóval zárom a számat, az aranyhalat is visszaengedtem, még maradt 2 kívánságom, azt is majd hasonlóan hasznosan fogom felhasználni. Mondjuk így a 3 verseny után, lehet kérnék tőle új lábakat….

Bármily hihetetlen, de a Plate Drag vette ki belőlem a legtöbbet, és vette le a kezemről a bőrt. Nem állhatott be a hátam mögé senki, hogy segítsen felhúzni, mint a mesében amikor a földből a répát nyolcan húzzák ki. Ez a harc kemény volt, amikor azt hittem kinn vagyok a gödörből, belehúztam egy másikba, és ez így ment végig. Előbukkant egy gondolat is közben, hogy leburpeezem így több erőm marad másra, no de ez mennyire ciki, ez mindig sikerülni szokott. Itt képzeletben felpofoztam magam és minden erőt, gondolatot egy dologra összpontosítva végül révbe ért az a talicska.

A lejtőn lefelé amennyire tudtam siettem, úgy éreztem felszántom a pályát, a gravitáció tépet le a mélybe, majd kettőt pislogtam és a kőgolyóval néztem szembe, mint az egy szemű Küklopsszal, aki nagyságával szeretne megfélemlíteni. Végül ezt a csatát is én nyertem.

Mindezek után a tűz átugrása olyan volt, mint amikor a mennyország kapuját léped át, vagyis az lett volna, de tudtam, hogy pár óra múlva újra fogom csinálni, jah és holnap is, szóval lehet ez volt a pokol első tornáca inkább?

A legcsodálatosabb pillanat, a legszebb kép a kivetítőn, a legjobb érzés viszont ezután jött. Meglátod a neved a táblán. Harmadik vagy. Sírásban török ki, sokan azt gondolhatják, hogy fáj valamim. A tenyerembe temetem az arcom, megtorpanok, megkapaszkodok a sátor oldalában, alig hiszem el. Ez a valóság? ez valóban sikerült? Az én tündérmesémnek lehet ilyen fejezete? És igen, lassan minden valósággá vált, mikor Viktor nyakamba akasztotta az érmet, és tudtam ezt már senki sem veheti el tőlem. Az enyém, minden egyes szépségével, verejtékével, könnyével.

Mindezt úgy, hogy talán először versenyeztem ennyire tiszta fejjel, és nyugodtsággal, nem törődve idővel, kilométerrel, helyezéssel, bupreevel, sebbel, fájdalommal. Mert ne felejtsük: A fájdalom átmeneti, a győzelem ÖRÖK.

A sok munka meghozta gyümölcsét. Kezdőként teljesíteni egy ilyen kaliberű pályát, nagy falat volt, de idén úgy gondolom revansot vettem. A munka folytatódik tovább, új álmok, új célok várnak. #eplény #spartanrace #spartanmom #womomsport #marcsivagyok