A legnagyobb hullám, amit eddig meglovagoltam

SZIVÁRVÁNY. Milyen pozitív szó, mégis ezt tudnám párosítani a hétvégéhez. . Ez az első szó, ami eszembe jut a versenyről, mert olyan sok érzelmet váltott ki belőlem a megmérettetés, hogy ha mindegyikhez egy színt rendelnék, egy szivárványt kapnék.

A verseny előtti túledzettség okozta aluszékonyság minden napomat pokollá tett, nem tudtam úgy készülni, ahogy azt szerettem volna, majd a futam hetében a bokám is beadta a derekát. KÉTSÉGbe estem, olyan kérdéseket tettem fel a férjemnek is, hogy Biztosan felkészültem rendesen? Végig fogom tudni csinálni?

Lassacskán a KÉTSÉG elhagyott, majd helyébe FESZÜLTSÉG költözött de ő az utolsó estén. Már túl voltunk jó néhány meglepetésen, például, hogy a szállásunk a hegy tetején van és oda nem tudunk felmenni kocsival, gyalog iszonyat messze van (a futam után gyalog mentünk fel 3,5 km volt). A nehéz pillanatokat mégis az okozta, hogy a depós csomagot leadtam és elfelejtettem beletenni az olyan dolgokat mint a szalonna,meg még egy-két számomra fontos dolgot amit szerettem volna, és mindez épp este lefekvés előtt jutott eszembe, szóval volt min kattogjon az agyam.

A másnap teljesen az ellentetje volt. Eltelt 8 óra és már más emberként keltem fel. Gyönyörű napfelkelte édesítette meg a reggelt. A táj a lábunk előtt hevert, az eget simogató hegyek közé beszökött a köd, mely úgy terült el, mint ha a völgyet víz töltötte volna fel. Lélegzetelállító kép tárult elénk, mely NYUGOTDságot adott át nekem is. Nem volt rajtam stressz a rajt zónában sem, a start előtt tömött sorokban sorakozó izgatott fiatalok sokasága helyezkedett el, kik mögött majdnem az utolsóként még az utolsó másodperceket is kihasználva melegítettem, készítettem fel a testem a nagy menetre.

Egy hegy, egyetlen egy felfelé menetet tudtam ezzel az érzéssel letudni, majd egy pillanat műve volt csupán és a FÁJDALOM lecsapott rám, alig egy kilométer után. Még csak most indítottak minket, még hallani a távolban a szurkolók kiabálását, a második futam izgatottságát, a lila füst jellegzetes szúrós szaga az orromban táncol mikor lihegve érünk fel az első csúcsra és egy kanyar után lefelé futunk. Ekkor egy pofont ad a verseny szelleme. Elkalandoztak a gondolataim, épp az itthoniakra gondoltam, merre lehetnek, mit csinálhatnak, majd egyszer csak…. A talpam alatt lévő földdel tett egyenlővé egy kimagasló kő. A kő, melynek az volt a feladata, hogy visszarántson a valóságba. A bal oldalammal szántottam fel a területet és érkeztem meg számtalan futó lábai elé heveredve, kik aggodalmasan néztek rám és ugortak felém hangosan kérdezgetve: Are you okay? Fanyar arcot vágva a világ felé először csak a kezemmel jeleztem, hogy rendben vagyok, majd többször ismételtem hangosan hogy okay, okay. Talán csak magamat akartam megnyugtatni, hogy ismételgettem, mert a már amúgy is kötésben lévő bokámra estem, és a tenyerem lévő sebből folyó vér sem igazán mondta volna, hogy minden oké. A fogamat szorítom össze, csíp, Istenkém, ez nagyon csíp. A térdem is vérzik, minden egyes hajlításnál a nadrág beleragad, húzza a sebet, fáj. Ebben a pilllanatban belémnyilal egy mondat mely kitép a veszélyes zónából “Jöhet az önsajnálat”. Sorra előlépnek az akadályok, nincs megállás, nem eshetek szét. A tenyerem törlöm az atlétámba, egy törlés, egy Hurdles, még egy törlés még egy Hurdles, és ez így ment még sokáig pályán, míg nem állt el a vérzés.

Sajnos a Monkey Barral szemben is elvesztettem a csatát, melynek dérrel borított vízcseppes csöveiről csúszott le a kezem a csengőtől mindössze három kapaszkodóra. Az A monkeynál ezt nem hagyhattam, és nem is hagytam, itt én diadalmaskodtam. Ezen sikeren felbúzdulva elmélyülten szeltem a kilométereket sokáig, volt, hogy se előttem, se utánam nem volt egy lélek sem, úgy éreztem enyém a világ. A testem átvette az irányítást az agyam mint ha teljesen kikapcsolt volna. FLOW állapotba kerültem, nem tudnám megmondani pontosan hány kilométert futottam le ebben az öntudatlan állapotban, mert semmi másra nem emlékszem, csak a talpam alatt morzsolódó föld és apró kavicsok súrlódására. Sokszor csak akkor eszméltem fel, amikor egy kilométer táblát kukkantottam meg. Ekkor mindig az órámra pillantottam és számolni kezdtem. A kezdeti terv, melyet még Norbi fogalmazott meg egy kellemes augusztus eleji záporokkal tűzdelt hosszú futás során, hogy a 12perc/km-ert tartani kell, akkor teljesíthető.. Ennek meggyőződése után vissza is tértem ebbe a Flownak nevezett állapotba, ami egészem a homokzsákcipelésig repített.

Az első homokzsákcipeléshez érek oda, piros színnel jelzett zsákot kapok fel a földről és kérdés nélkül vágok neki a távnak. Látom a hosszú útról visszaérkezett társak ziháló testtartását, mely arra sarkall, hogy takarékoskodjak. Az út vége mégis meglepett és elszámoltam magam. Nyakamban a zsákkal estem le az utolsó lefelé tartó útszakaszon. CSALÓDOTTság lopózik a szívembe. Ezt most hogy hoztam össze? még egy esés? Mi van velem? Mi ez a hibasorozat amit csinálok? Lógó fejjel viszem vissza a helyére a zsákot, de pár méter után meg kell győznöm magam, hogy ez már a múlt, a hátam mögött kell hagynom, most előre kell tekinteni, az értékelést későbbre kell hagyni.

A depóhoz közeledve az emberek szurkolása teljesen pozitív érzésekre cseréli viszont az eddig bennem zajlottakat. Mosolyogtam, integettem, a hangos bemondóval játszó sráccal viccelődtem (Ugye én is ügyes vagyok?? ) és a következő kanyarban még lefelé tekintő fejjel is bármikor, bárhol betudom azonosítani ki is lehet az, aki úgy szurkol, hogy HAJRÁ CUKI . Akkora energiát adott, hogy mint akit puskából lőttek ki, repültem az utolsó métereken a depóig. A REMÉNY kopogtatott ezek után az ajtómon, és engedtem be őt azonnal, amikor megláttam az eredménykijelzőt. 3 óra tartalék időt szedtem össze a következő etapokra. Ezzel a pozitív eredménnyel és a férjem, barátaim bíztató szavaival kezdeni a következő szakaszt nem is tudom elmondani milyen sokat segített.

A második körben már nem nézegettem annyiszor az órám, sokszor az emelkedőket csak a saját magam bátorításával éltem túl. ELSZÁNT voltam, fel akartam érni a csúcsra. Lépésben-centinként, Lépésben-lassacskán, mindjárt fenn vagy.. egy fél pillantás felfelé majd folytatom a mantrázást. De volt olyan is hogy egy dalt dúdoltam, melynek ritmusára tapostam az előttem lengedező fűszálak tetején, tararam taramtaram ta ta ta tat tararam, tararam……. Ez a ritmus egyszer csak elszállt, majd helyére a természet komponált dalt a fejembe, azzal ahogy a szellő rázza a felvonót letakaró fóliát és ad egy megnyugtató rezgő muzsikát, vagy amikor a levelek táncát hallod csupán, mert nekik ez csak szórakozás. Hallod a madarak hogy énekelnek? A tücskök bogarak merre ciripelnek? Sose felejtem el ezen pillanatokat, ezek tették helyre a pulzusomat. Azonban biztosan meglepődhettek azon társak is, akik számolni halottak. Nem, nem azt számoltam hány lépést megyünk fel, hanem egy nyolcas ritmust diktáltam magamnak és azzal játszottam hogy mindig a másik lábamra érkezem a kezdő lépés. Egy-két- há-négy-öt-hat-hét-nyolc-és- egy –két… így tovább. Sanyi, ha jól emlékszem valami hasonlóról beszélgettünk az egyik hosszú futásunk során. Nyugtassatok meg, hogy nem csak én vagyok ennyire lökött?

Azért van itt valami ami az idei évben sokat tanított nekem. Ez pedig Pezinok. Az ott átélt dolgok miatt viseltem talán ennyire jól azt amit rám mért ez a kihívás és ezért jött el csak a végéhez közelítve az a pont amikor kezdtem nehezebben venni az akadályokat. Az a fránya vödör MEGTÖRT. Hiába minden szépségének, hiszen új vödröket avathattunk fel, melyeken egy karcolás sem volt még, melyek olyan szépek és tiszták voltak, mosolyogva néztek rám közeledésemkor, de ez a mosoly a gúny mosolya volt, mert mindent elkövetett, hogy az első könnyem neki adjam. 12 lépésenként tudtam a kiinduló ponthoz visszalépdelni. Térdrekényszerített minden tizenkettedik lépés után, mert én nem találtam rajta fogást. Hiába emeltem a magasba és vittem a vállamon mint egy trófeát ki megérdemli, hogy az égbe emeljék, akkor nem értem el a tetejét. Megpróbáltam ölelni, szorossan magamhoz húzni de e kedves gesztust sem értékelte, térden állva akart látni. Azonban nem hagyhattam magam, nem hagyhattam hogy igaza legyen sem a vödörnek sem az utolsó akadályoknak melyek nem adták magukat könnyen, vagy éppen sehogy.

Az utolsó burpeek nagyon fájtak, már nem volt bennük lendület, nem volt bennük szeretet. 5…pihenő…..10….pihenő, nem megy már gyorsabban, 15….Gyerünk Marcsi, nincs már sok, hallatja hangját Amarillánk a szalag mögül mellyel új lendületet nyerek 20...25...pihenő… a könnyeimmel küzdök, mert a lábamra tett merevítő minden egyes lépésnél már a sarkamba mar, érzem hogy a húsig hatolt leszedve a bőrt. A patakok adta hideg víz lehűtötte a sebet, de annak már nyoma sincs mire az utolsó burpeekhez érek….. 30…. Az utat az A cargo felé veszem Hajrá Marcsi, szól a férjem ki a szalag mellett fut velem végig.

A világ lelassul a tűz átugrása mintha nem egy másodperc lett volna. Még most is látom szemem előtt a perzselődő fa darabok színjátékát hol sötétebben hogy színesebben adja elő magát. Majd a füst felfelé szálló függönyén repülök át és kezembe borítva az arcom térdre roskadva zokogok de túl a célvonalon már.

2019.08.24. Életem első ULTRA Beastje 50 km 3300 m szint 63 akadály 11:09:52 Age Group 24-29 Mikoláné Fekete Mária 5.hely

Hadd zárjam soraimat számomra azzal az idézettel amit sokat elárul arról amit gondolok, arról amit a sportévek megtanítottak.

“Az alázat éppúgy ellentéte a megalázkodásnak, mint a fölénynek. Aki alázatos az nem hasonlítja magát össze semmivel, senkivel. Biztos önmaga valóságában, ezért sem jobb vagy rosszabb, sem nagyobb vagy kisebb mint bárki vagy bármi más. Egyszerűen van. Semmiség, mégis egy a mindenséggel. “ Dag Hammarskjöld