2inRUN, UltraBalaton párosban

2021. szeptember: A jobb lábamba achilles függőleges szétválást diagnosztizáltak. Az orvosok 12 hónapra szeretnének eltiltani a sportolástól.

2022. április 30. NN Ultra Balaton Páros teljesítő a 2inRUN csapata melynek tagja voltam.

Tudjátok mi történt a két időpont között? HOSSZÚ LESZ! 2021. szeptember: Az életem része lett egy remek nő ( Borsos J. Orsolya ) aki a sérülésem óta folyamatosan mellettem van és együtt dolgoztunk/dolgozunk a rehabilitációmon. Örök hálám Orsi!

2021 november: György Soltész -szel az oldalamon megalakult a 2inRUN csapat és sikeresen neveztünk az NN UltraBalaton páros kategóriában. Ebben ekkor még erősebb és több volt az akarat, mint az edzés munka, de ugyanebben a hónapban megtettem kocogva az első rekortán pályán futott métereimet és tudtam hogy jó úton haladok a teljes gyógyulás felé.

2022 január: Felkerestem Márk Zsiros -t, hogy szeretnék a csapatához, az Èlj Szeress Fuss csapathoz csatlakozni és szeretném, ha egy nagy kihívásra, az Ultra Balatonra felkészítene. Elvállalt, majd feltette a kérdést: Mekkora távot vállalsz? Mire én: A felét. Még mindig itt van a szemem előtt Márk hatalmas, tágra nyílt szemei és az elcsukló hangja. Jött vissza a kérdés: Biztos? És igen, akkor én már biztos voltam benne, hogy meg fogom csinálni. Nagyon rövid idő alatt iszonyat jó edző/edzett kapcsolat alakult ki köztünk és ez kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy egy jó felkészülési időszakot tudhassak magam mögött. Itt is köszönöm Márk!!

2022. Április 29. Elérkezett a nagy nap. Hatalmas drukk járt át előző este is. Hiába szerettem volna nyugovóra térni időben, a testem folyamat zsizsegett, az agyam nem tudott kikapcsolni, cikáznak a gondolataim. Ez az izgulás nem múlt el a rajt után sem.

Zánka UNK – Badacsonyörs Varga Az 1. szakaszom első kilométerein a kiszakadni vágyó -em hatalmas kalapálására lettem figyelmes. A mellkasomhoz kaptam, majd az órámra tekintettem és a magas pulzusomról tudomást véve nyugtatni kezdtem magam. Zánkáról a Varga pincéig remek tempóban haladtam, de ez biztosan a szuper zenéknek köszönhető, melyet biciklis kísérőm Péter Takács szolgáltatott. Futottatok már mulatós zenére? Száz forintnak ötven a fele? Nem? Hát ezelőtt még én sem. Sok futó megfordult, hogy ez meg mi a fene?? Nagyon vicces volt a reakciójuk, de jó volt kicsit kitűnni a tömegből. Voltak futók, akik csak azért nem futottak gyorsabban, mint én mert a zene mellett akartak menni. Volt aki megjegyezte: Jól nyomod biciklis srác

Badacsonytördemic – Balatongyörök kelet: A második szakaszom, hogy ne legyen olyan egyhangú és sík, egy kis Szigligeti kanyarral színesítették a szervezők az útvonalat. Hát ekkor eszembe jutott, hogy legközelebb jöhetnénk csak borozni is, nem kell hozzá a futóbolond körítés.

Keszthely – Balatonberény: Imádtam, amikor a T. Peti a -t - re váltotta és lefutott mellettem egy 12 km-es szakaszt. Bár lehet neki az én tempómba ez nem volt olyan nagy élmény, viszont, az én arcom teljesen felderült, amikor rádöbbentett, hogy na, akkor ez már a déli oldal. Én meg mint kislány egy lufinak úgy örültem ennek a hírnek. Mi?? Micsoda?? Komolyan?? Ez már a déli?? Teljesen elvesztettem a tájékozódásom, mert városnèv táblákat nem is nagyon néztem, azt sem tudtam sokszor hol vagyok, csak a sárga nyilas táblákat kerestem a szemeimmel.

Balatonmáriafürdő kelet – Fonyód Az egyik kedvenc szakaszom. Gyönyörű itt a táj, a panoráma elvitte a gondolataimat más felé. Az egyre hűvösebb szellő szelte arcomat, a szabadság érzése járt át. Ennek a szakasznak a végénél értük el a táv felét. A tempóm a versenyre 6:40-re volt tervezve, erre készültünk, ezt szépen hoztam úgy gondolom, sőt kicsit jobbakat is néha a vártnál, így a táv felénél 10 óra 40 percnél jártunk, a csapattársam varázslatos időinek köszönhetően. Gyurma úgy ment, mint akit puskából lőttek ki és még rá is kellett szólnom, hogy mért rohansz ennyire? Vagy nagyon túl akarsz lenn az egészen, vagy csak nem akarod, hogy sokat pihenjek és ezért sietsz hozzám.

Balatonlelle kelet – Zamárdi Egy újabb nagyobb falat. Napnyugta után indultam már el, folyamatosan hűlt a levegő. Számítva rá, hogy fázni fogok felöltöztem, de pár száz méter után indult a vetkőzés. 21,7 km volt előttem, két szakaszt egyben lefutva, és egyre sötétedett. Az esti futásokat kicsit nehezebben vészeltem át, alapból nem szeretek sötétben lenni, és bizonytalannak éreztem magam, hisz olyan keveset láttam abból hova is lépek. Tudtam, hogy egy ilyen versenyen mentálisan is nagyon felkészültnek kell lenni, mégis hatalmas holtpontra kerültem a szakasz vége felé. Közelítve a 75. kilométerhez, legördültek az arcomon az első könnycseppek, mert nem tudtam mit kezdeni az éppen keletkezett csípőfájdalommal. Emlékszem rá, hogy elcsukló hangon mondtam a Petinek, hogy megállok, de ő a kerékpáron mellettem haladva biztatott, hogy közel a váltópont, ha megállsz rosszabb lesz, gyere, ha lassabban is de ne állj meg, meglesz ez.

A váltópontra érve a Mikola Péter ölelése mindennél nagyobb kincs volt akkor, Gyurma mosolyával párosuló biztató szavai, hogy jól van, túl vagyunk a nehezén, ügyesek vagyunk, erőt adott a folytatásra. A kocsinál a bennem rejlő feszültséget egy kiadós sírással könnyítettem és sokat segített, az is, hogy a T.Peti orvosolni tudta a fájdalom szülte problémát, mely a következőkben minimalizálódott majd megszűnt a verseny további részére.

A maradék 30 kilométerem már tovább tartott a tervezettnél, de ez várható volt, hogy lassulni fogok/fogunk. Ekkor már nem az idő volt a lényeg, mert azt tudtuk, hogy a tervezett 28 órás szint időn belül tutira bent leszünk. A legfontosabb a sérülésmentes célba érkezés volt. Felemelő érzés volt befutónak lenni, egy utolsót csippantani, a csapattársamat megölelni és kimondani, hogy életem első Ultra Balatonját párosban 105,9 kilométerrel teljesítettem.

Nagyon büszke vagyok rád Gyurma és a férjemre is, akik kitartóan végig nyomták a táv másik felét és minden váltásnál volt hozzám pár jó szavuk. Telefonon folyamatosan ment a poénkodás mellett a pontos információ átadás, olyan profinak tűnt az egész, mint ha már hetedjére csinálnánk ezt.

Nagyon hálás vagyok Takács Petinek, aki remek kerékpáros kísérő és barát volt végig, aki fél szavakból tudta, hogy mire van szükségem, hogy amikor kellett figyelmeztetett, ha túl gyorsan mentem, nehogy elfussam, felhívta a figyelmem a frissítésre, amikor padlón voltam felmosott, legyúrt majdnem minden állomás után, frissítést kevert, és nem utolsó sorban pazar DJ volt! Egyszóval nélküle ez lehetetlen lett volna!

Lehet, hogy kettőnk neve szerepelt a nevezési listán, de ez a csapat 4 fős volt . Örök hálánk fiúk !!

SIKERÜLT!! Csak egy kör?? nekünk A KÖR!!

#2inRUN #howihammer #bestforendurance #NNUltraBalaton #szupercsapat #megcsináltuk #womomsport #anyavagyok #marcsivagyok

"Fáj, de megèri!" Hegedűs Eugèn Hegi

Szombat reggel rajthoz állva nem ringattam magam nagy vágyálmokba. Teljesen reálisan látva a helyzetet, a terv csupán a célba èrès volt, és csak azért indultam el, mert nem szerettem volna kihagyni a CEU sorozat állomását. Sajnos csalódottan gördültem be a finishbe, mert szemem elé tárult a futott időm, amit nehezen tudtam elfogadni. 20 percet vertek rám a többiek..... Nem tudott vigasztalni a szerencsétlen helyzetem, pedig, ha visszapörgetem a fejemben az eseményeket újra ott találom magam az olymposznál, ahol keservesen sírva fakadok gyengesègemnek utat adva, mert térdemet semennyire sem tudtam felemelni, hogy egy esélyt kaphassak az akadály teljesítèsère. A büntetésből kapott harminc burpee pedig úgy fájt, mint Ludas Matyinak a harminc csapás a hátán. Szétestem... Fejben... Testben...

A nap végére a járás sem volt túl kényelmes. Csak úgy tudtam fájdalom mentessè tenni a mozgást, ha az éppen kellemetlen részt mindeközben nyomva tartottam.

Pedig másnap ismét verseny... Egy újabb pokoli futam...

Aztán találkoztam Hajnival, aki Hegi kezei közé adott. Akkor még nem sejtettem mi vár rám, csak annyit mondtak, hogy ő majd segít és higgyem el, holnapra sokkal jobb lesz.

Szóval jött Hegi, és egy üres kartondobozokból halmozott rögtönzött "ágyra" fektetett le. Majd elkezdődött a halálmenet. Ahogy elkezdte a lábam ide-oda hajtogatni, csavarni, engem a víz levert és kétségbeesett kiabálásommal telt meg a helység minden zegzuga. A kezébe markolva sírva kértem, hogy hagyja abba, de ő csak annyit válaszolt: Kibírod. Ekkor kértem, hogy adjon valamit a kezembe, amibe levezethetem a fájdalmam és próbálom tovább tűrni a kíméletlen kezelést. Pár perc múlva felállhattam, de szédülés fogott el és a közeli székre ültetve vártuk, hogy vissza térjen belém az élet. Kis idő múlva az oldalamra fekve a második felvonás mélyrepülése következett. Ekkor már nem érdekelt ki lát, ki nem, csak zokogtam...... hangosan.... és vártam, hogy a kínzókamrából szabadulhassak.

A földről felállva a könnyeimet kéz kezemmel törölgetve a körülöttem lévő emberek sajnálkozó arcát láttam. Mozgasd... hallatszott a parancs Hegi szájából, ès az addig szúró fájdalommal végrehajtott térdemelés elmúlt. Magam sem hittem el...

A másnap reggelt egy csodaként éltem meg. Nem volt semmi, ami mozgásomban korlátozna, így a sprintet már kellő magabiztossággal tudtam végigfutni, úgy, hogy az időmmel elègedett voltam és mosolygós volt a célba èrès is, hiszen végig tartottam az iramot az èlbollyal.

Köszönöm Hegi!!!! A lelkemet kitépted, úgy éreztem, amikor kezeid között feküdtem, de valóban megèrte kibírni a kezelèst. Igazad volt, fájt, de megérte!

Egy hete azóta és a lábamat pihentetve hiszem, hogy Nagykanizsán mèg jobb lesz, mint volt.

Peaks of Vértes - Gazellák egy újabb kihíváson

Tekintsünk egy kicsit vissza a hét előző napjaira. Csodás tavaszias, kellemes napsütés, mely oly kellemesen melegített, szélcsendes időjárás, egyszóval minden meg volt ahhoz, hogy az iroda helyett, azt kívántam bárcsak kirándulhatnék most valahol. Nagyon vártam a hétvégét, a Vértest, a csapatot, a futást, a kilométereket. Aztán eljött a szombat hajnal. Az ágyban fekve hallom, hogy a redőnyöket mozgatja a szél, kiszállni sem merek, nem hogy kinézni az ablakon. Íjjjj, ez nem lesz éppen meleg. No szedjük össze magunkat, és induljon a móka. (Mindig elindulni nehéz, utána megy minden a maga útján) A reggelemet, ahogy általában mindig, ma is a Tissue Rejuvenatorral kezdtem.

A felszerelés nagyját este már összekészítve az ajtó mellé tettem így nem maradhatott otthon semmi. (Igaz Jani :D ) A kocsiban már azzal poénkodtunk, hogy olyan kellemes az idő, mi lenne ha csak meginnánk a meleg teát, vagy kávéznánk egyet és utána mindenki szabadon távozhat. Persze, persze ez csak vicc, nem adjuk mi fel ilyen könnyen. A kocsiban a GPS-re nézve láttam, hogy még 20 perc van vissza a kiinduló pontig, így legurítottam a Heed italom, hogy tutira meglegyen a kezdőlöket.

Odaérve a kezdőpontra kesztyű és sál keresésbe kezdtünk Amarillával, mert rendesen fáztunk. Még egy gyors Endurolytes, egy-két elindultunk című selfie és megnyomtuk a rajt gombot az órán.

A Mészáros hegy volt az első célpont, így első nekivágásnak egyből hegyre fel. Már majdnem jól esett, de mégsem. Itt az átjátszó tornyot kellett megtalálnunk a kerítésig felfutni, majd fordultunk is vissza és a következő pont felé vettük az irányt.

Útközben nagyon sok kirándulóval, futóval találkoztunk, az egyik párost el is kaptuk, hogy készítsen a csapatról egy frankó képet. És valóban szuper lett.

A Zsidó-hegy felé igyekeztünk, azonban ha már ott jártunk a környéken, Vitány várát ki nem hagytuk volna. Mikor felértünk a várhoz, még a napocska is elődugta pár sugarát és beragyogta a vár fehérlő falait.

A vár melletti úton kanyarodtunk a következő úticél felé, majd egy hosszasan emelkedő szakasz következett a zöld-kék útvonalon, és kezdődhetett a csúcskő keresés. Kerestük a kettétört fát, ahogy a leírásban olvastuk, (szerencsére csak minden második volt ketté törve, így nem volt nehéz dolgunk) majd körbejártuk a területet így:

mire kiderült, hogy már 2x elmentem kb mellette, csak nem tudtam mit kell keresni. 15 percet tuti vesztettünk itt, de nem voltunk elszomorodva, a homlokunkra csaptunk, (vagy lehet legszívesebben mindenki az enyémre csapott volna), és tovább is léptünk.

Kötelező szakaszként a Gráciák bércén is át kellett haladnunk. Valami csodaszép hely, kár lett volna kihagyni, szuper volt, hogy átvezetett ezen a szakaszon a verseny. Mondjuk erősen zihálva már nem is futva, hanem tempós sétával értünk fel a tetejére. Előkerültek a csokik Ami zsákjából, még két mély levegő majd lefelé vettük az utat, aminek talán a pulzusom örült a legjobban.

Juhuu, csak úgy szálguldottunk lefelé a lejtős szakaszon, de olyan gyorsan, hogy még a GPS-t is elhagyta a telefonom. Itt jött némi lassítás, technikai szünet, amíg a telefonokat izzítottuk, és útvonalat kerestünk. A szünet közben volt időm elővenni a Perpetuem Solids tablettát és elrágcsáltam, majd néhány korty vízzel leöblítve újra töltöttem magam és a tartalékaimat. Tudtam még sok van vissza a tervezett távból. Megtaláltuk közben az új utat, megjegyzem, ahogy ekkor is, számtalan másik pillanatban nagyon jó szolgálatot tett az élő térképünk (Sanyi személyében). Szerintem a fél Magyarország turista térképe a hapsi fejében van.

Hol is jártam....? Ja, meg van. A bérce rész után számtalan természeti akadállyal tűzdelt a zöld sáv jelzésen haladó völgy rész következett, ahol, egyik fa alatt átbújtunk a másikat már át kellett ugrani. Igazán izgalmas rész volt, nem unatkoztunk.

Köves-tetőt elérve feladatunk az volt, hogy a nyugati oldalára felérjünk, én persze a keleti oldalra mutogattam a többieknek (még jó, hogy nem hallgattak rám ) mindenesetre csoda panoráma tárult elénk az Ebijesztő-tetőre.

Kifújtuk a fáradt gőzt, csekkoltuk a következő csúcs nevét, majd jött a hatalmas ötlet csapatszinten, "mi lenne ha itt átvágnánk a következő hegyre". Hatalmas lefelé út jött, majd még nagyobb felfelé, azonban szuper medvejárási tehetségünket elővéve bebizonyítottuk, hogy nem lehet megálljt parancsolni nekünk.

Helló Tamás-hegy. Egy gyors csoport kép, egy fini áfonyás Gél, és rohanás tovább.

Innen már félig az úton haladva közelítettük meg a Nagy Széna hegyet, azért csak félig, mert nem tudtunk ellenállni a " nézd itt van egy erdei ösvénynek tűnő valami menjünk ezen, jó lesz" című szövegnek, így ismét egy kis kihívással tarkított útnak vágtunk neki. Kicsit talán lassabban haladtunk, hogy kerülgetnünk kellett a fákat, bokrokat, de így is teljesen jó időben voltunk, és közel sem voltunk a limitidőnek, nem aggódtunk, hogy nem érünk be. Felérve a 427 m magasan lévő hegyre nagy szél, huzat fogadott bennünket, de még ezt is feledtette velünk a látvány.

Nagy öröm volt számunkra, mikor a térképre tekintve konstatáltuk, hogy az utolsó pont megközelítéséhez érkezett utunk. Már erősen zsibogtak a combjaink, mikor Körtvélyes lábánál elhaladva, a Mária szakadéktól délre lévő Nagy Csákány beton oszlopához értünk. Innen már csak lefele, közel az autó, közel a cél.

Szerencsére mindenki sérülés nélkül végig tolta a napot, mondjuk voltak faágak, kiálló gyökerek amik megpróbáltak kigáncsolni bennünket, volt aki ellenállt a kísértésnek pedig sokszor adott volt a lehetőség (ugye Jani? ) és volt aki ezt sem tudta kihagyni így a Faágak- Amarilla 1:0.

Nyújtás és a finish kép után jöhetett egy jól megérdemelt Recoverite és indulás haza a családhoz.