"Fáj, de megèri!" Hegedűs Eugèn Hegi

Szombat reggel rajthoz állva nem ringattam magam nagy vágyálmokba. Teljesen reálisan látva a helyzetet, a terv csupán a célba èrès volt, és csak azért indultam el, mert nem szerettem volna kihagyni a CEU sorozat állomását. Sajnos csalódottan gördültem be a finishbe, mert szemem elé tárult a futott időm, amit nehezen tudtam elfogadni. 20 percet vertek rám a többiek..... Nem tudott vigasztalni a szerencsétlen helyzetem, pedig, ha visszapörgetem a fejemben az eseményeket újra ott találom magam az olymposznál, ahol keservesen sírva fakadok gyengesègemnek utat adva, mert térdemet semennyire sem tudtam felemelni, hogy egy esélyt kaphassak az akadály teljesítèsère. A büntetésből kapott harminc burpee pedig úgy fájt, mint Ludas Matyinak a harminc csapás a hátán. Szétestem... Fejben... Testben...

A nap végére a járás sem volt túl kényelmes. Csak úgy tudtam fájdalom mentessè tenni a mozgást, ha az éppen kellemetlen részt mindeközben nyomva tartottam.

Pedig másnap ismét verseny... Egy újabb pokoli futam...

Aztán találkoztam Hajnival, aki Hegi kezei közé adott. Akkor még nem sejtettem mi vár rám, csak annyit mondtak, hogy ő majd segít és higgyem el, holnapra sokkal jobb lesz.

Szóval jött Hegi, és egy üres kartondobozokból halmozott rögtönzött "ágyra" fektetett le. Majd elkezdődött a halálmenet. Ahogy elkezdte a lábam ide-oda hajtogatni, csavarni, engem a víz levert és kétségbeesett kiabálásommal telt meg a helység minden zegzuga. A kezébe markolva sírva kértem, hogy hagyja abba, de ő csak annyit válaszolt: Kibírod. Ekkor kértem, hogy adjon valamit a kezembe, amibe levezethetem a fájdalmam és próbálom tovább tűrni a kíméletlen kezelést. Pár perc múlva felállhattam, de szédülés fogott el és a közeli székre ültetve vártuk, hogy vissza térjen belém az élet. Kis idő múlva az oldalamra fekve a második felvonás mélyrepülése következett. Ekkor már nem érdekelt ki lát, ki nem, csak zokogtam...... hangosan.... és vártam, hogy a kínzókamrából szabadulhassak.

A földről felállva a könnyeimet kéz kezemmel törölgetve a körülöttem lévő emberek sajnálkozó arcát láttam. Mozgasd... hallatszott a parancs Hegi szájából, ès az addig szúró fájdalommal végrehajtott térdemelés elmúlt. Magam sem hittem el...

A másnap reggelt egy csodaként éltem meg. Nem volt semmi, ami mozgásomban korlátozna, így a sprintet már kellő magabiztossággal tudtam végigfutni, úgy, hogy az időmmel elègedett voltam és mosolygós volt a célba èrès is, hiszen végig tartottam az iramot az èlbollyal.

Köszönöm Hegi!!!! A lelkemet kitépted, úgy éreztem, amikor kezeid között feküdtem, de valóban megèrte kibírni a kezelèst. Igazad volt, fájt, de megérte!

Egy hete azóta és a lábamat pihentetve hiszem, hogy Nagykanizsán mèg jobb lesz, mint volt.