Mallorca I. rész --- Super- a Spanyol Regionális versenysorozat

Verseny előtti pillanatok A tenger felől érkező hűvös szellő járta a város utcáit amikor elindultunk életem első WEU versenyére. A buszmegállóban várakozó emberek érthetetlen gyorsasággal pergették a nyelvüket akkor is ha angolul beszéltek. Pár perc alatt kiderült számunkra, hogy a tervezett járat 3 perccel korábban hagyta el a megállónkat így az újratervezés gombra nyomva gyalog vettük célba a verseny helyszínét.

41 perc gyalog.....Írja ki a térkép és nagyot sóhajtva de fejet felszegve indultunk útnak. Útközben egyre több a terepfutó cipőben csámborgók száma. Ez jó jel, jó irányba haladunk. Még próbáljuk átadni magunkat a csodaszép kilátásnak de a gyomrom folyamatosan liftezik. Izgulok, de nagyon.

A megmérettetés előtti napokban az akadályszabályzatot tanulmányozva rá kellett jönnöm, hogy ez ugyan az mint mindig, mégis más, egy ismeretlen ismerőssel való találkozás.

A fesztiválterületre érünk, a lábam a földbe gyökerezett, teljesen lebénított a kép ami fogadott. Több mint 70 m hosszú a regisztrációs sor. Látom a táblákat hova kéne beállnom de mindenki egy kupacba tömörül. AG, Elit, Open, Kids. A rajtig még 1.5 óra de kilátástalan mikor kerülök sorra. 20 perce szinte semmit nem halad a sor csak ott vagy és vársz.

A rajtszámátvétel nehézségeit letudva, jöhet a következő akadály, rajthoz kell állni.

A start mellett állok már egy ideje, megittam a gélem, a sótabi is lecsúszott, idő van, jöhet a rajt, készen állok. Nem, mégsem, nem minket rajtoltattnak, sűrű elnézését tolmácsolja a staff, csúszásba vannak. 35 perc telt el a tervezett rajttól. Most intenek, mi jövünk a start felirat most az én fejem felett van, pár perc és indulunk. Tres, dos, una... Go

A verseny pillanatai:

Az elsők között futok el a kíváncsiskodó szemek előtt és mosolygósan adom át magam a pályának mit sem sejtve mi lesz velem a továbbiakban.

Az első kilométereknél járunk, már pár akadályt szerencsésen hátra hagytam és egy nem vár barát, a hurdles töri meg a lendületem. Nem megy, magasabban van mint otthon, nem tudok akkorát ugrani hogy felnyomjam magam. Tömegével érkeznek eközben a lányok, oda kell őket engednem, hiszen ők új próbálkozók. Többen visszaesnek, vannak azonban akik sitty-sutty tovább szárnyalnak. Én jövök. Nem várok. Lassú lépteket teszek hátrafelé, egy sávot nyitok magamnak, nekifutás és sikerül, jöhet a következő, majd a harmadik. Ez az, végre. Futás tovább.

A fejemben cikáznak a gondolatok, aggaszt hogy a vállsérülésemből még nem épültem fel 100%osan, valahogy nem érzem magam jól a bőrömben, nem vagyok önmagam. Hol az a nyugodt lány aki versenyezni szokott? Hol vannak azok az elmélyült pillanatok amik mindig átsegítenek a nehézségeken? Furcsa érzések keveregnek bennem akadályról akadályra. Többször is burpeezem a megszokottnál.

Hé, mi ez? Félelem? Igen, ez az. Félek. Itt vagyok a bender tetején. Ez csurom víz, csúszik. Lenézek a mélybe. Mi lesz ha leesek? Nincs alattam matrac. Egy vékony valami oda van terítve, de az nem véd meg, sem a szalmabála amiről folyamatosan a magasba szökkenve indulnak meg a lányok utánam, hogy kövessenek engem a túloldalra.

Ennek nem így kéne lennie. Hogy szoktam ezt csinálni? Csúszik ki a kezemből a cső. Mindeközben egy spanyol lány próbál tanácsokat adni, mutogat nekem és a tudtomra adja hogy most jó amit csinálok, elengedhetem a csövet, okés lesz minden. Földet értem és a félelem elszállt.

Távoli zaj csapja meg a fülem futás közben, csörr, csörr, csörr... Milyen ütemesen csapódnak össze a láncok, melyeket a versenyzők egymásra halmozva helyeznek vissza a lábába. Az odaérkezők sorra kapnak fel egyet-egyet a nyakukba. Ez nem arany, és nem is ezüst lánc mégis milyen büszkén cipelik. Végül én is leteszem a terhet, a kijelölt út után és előre nézve a magasba emelkedő köves szakaszra próbálok már összpontosítani.

Eszembe jut az ultra és a dal amit akkor dúdolok mikor felfelé kell lépkedni, ami eddig minden magaslatnál velem volt a fejembe. Beindul a dallam, elkapom a ritmust a lábammal, most már felfelé tartok, nem gyorsan, de haladok.

Nincs vége viszont a kövek között cikázós részeknek a hegymenet után sem, a zöld területek között is kisebb-nagyobb kövek vesznek rá, hogy a visszavedd a tempót.

Majd cipelés után cipelés következik, először zsákot a hátadon, majd követ a kezedben. Kifújom a levegőt majd egy nagy erőfeszítés és térden állva görgetem fel a betongolyót a lábamra, hogy az ölembe vehessem és összesimulva vele megtegyünk egy körutat a zászló körül. Hamar megvolnánk ezzel is, majd azzal szembesülök, hogy a szomszédban lévő Inverter fal nem olyan mint otthon. Nem érem el a tetejét amikor felugrok, csupán a közepén kapaszkodok és rugózva próbálok lendületet venni, hogy a tetejébe kapaszkodhassak. Ez félelmetes. Mi van ha hanyatt esek? Még ehhez hasonlóval nem találkoztam, nekem ez nagyon meredek. Átlendülve az akadályon és a félelmeimen ismét egy hosszú emelkedős kövekkel tűzdelt olykor a poros apró kavicsos részeken vissza-visszacsúszós szakasz következett. Tetejére érve a leejtő maga volt a kánaán.

Mindenki lefelé teper, liba sorban egymás mögött szeljük a métereket, a porszemcsék egymásba kapaszkodva táncot lejtenek közöttünk akkora porfelhő alakul ki egy egy versenyző mögött. Hagytam, hogy a lendület engem is magával vigyen hiszen annyira jó volt picit megindulni, érezni, hogy a menetszél az arcomba csap. Hiba volt. Egy óvatlan pillanatban a bokám egy másodperc töredéke alatt fordult ki. Nem estem el és csak futottam tovább mint ha misem történt volna. Egy Aucs ez a bokám volt felkiáltással lerendezve az egészet tettem a dolgom. Ám a következő akadályoknál megállva éreztem, hogy egyre kényelmetlenebb a cipő. Kevés a hely benne. Egyre inkább vártam, hogy a végére érjünk az eseménynek. Ez nem az én napom. Semmi sem úgy alakul ahogy azt elterveztem.

Egy keskeny ösvényen kanyargunk. Előttem egy kisebb csapat fut. Egyik oldalunkon szögesdrót másik oldalunkon kövek kövek hátán. Nem túl biztató. A bokámat féltem, lefelé nézek, de egy hangos férfi kiáltásra felkapom a fejem. Jesszus, elesett, beleesett a szögesdrótba, vérzik. Megállok hogy megkérdezzem minden okés e, csapattársai spanyolul mondják, mutogatnak, hogy itt lesznek menjek csak. Nem tudom kiverni a fejemből, a lábáról csordult le a vér. Nekem sem kellett sokkal tovább mennem. Ez a kis ösvény engem is legyűrt. Elestem. De mint ha az agyam tanulva ez előbb látottakból, nem jobbra hanem balra dobta a testem, a kövekre zuhantam. A tenyerem odacsattant az egyik kőhöz miközben a könyökömmel és a térdemmel is próbáltam tompítani az érkezést. Basszus, már csak ez hiányzott. Mérgesebb voltam annál, minthogy megálljak sajnálni magam. Felpattantam, két pillantást vetettem a kezemre és neki iramodtam. Most már csak arra figyeltem hogy egybe a célba érjek.

Az utolsó emelkedő tetejére érkezünk fel. Az elénk tárulkozó kép egy másodpercre a lihegésemet is elnémítja. Wáó. Ez valami gyönyörű. Tekintetem Mallorca csodás kilátásán ragad meg. Már nincs sok hátra, hallom a közeli start területről kiszűrődő zajokat. Nincs messze, rajta, kap össze magad kicsilány.

Pár perc múlva a férjem hangjától kapok erőre. Ez az Marcsi, már vártalak!- kiabálja felém. Nagyon jól esett, mosolyogtam felé. Majd a fotós kezd el szurkolni, Hajra Maria. (amíg Peti ott várt, megtanította neki).

Még egy Z fal mely remekül és gyorsabban ment mint szokott. És jöhet egy fincsi dárda is. Ez az, jó a szög, jó a fogás, szép az ív... 30 burpee. A térdemről érzem, hogy hiányzik a bőr. Minden egyes érintkezése a földdel egy valóságos kín. De muszáj 30x még kibírni. Pár akadály és vége. A kötélmászás mindig sikerül, ez most sem volt másképp csupán az változott hogy ez esetben mérgesen minden dühöt a csengő megkongatásába adva csaptam oda neki. A vödör cipelés meglepett. Egy nagy beton emelkedőn kellett felvinni, picit tartottam tőle, nem tudtam csúszni fog e, hogy viseli majd a bokám, de abszolút mosolyogva értem fel a tetejére, nem volt vészes. A vödör sem, a távolság sem.

3 akadály és 30 burpee választott el a céltól, már nagyon túl akartam lenni rajta. A multiring 50%-a sikerült a másik ötvenről meg nem beszélünk. Már csak egy slip wall, egy A-Cargo és jöhet a tűzugrás, mely vegyes érzelmekkel tűzdelt. Vajon mindent megtettem a legjobb helyért? Vajon ez volt a maximum? Vagy csak a sok sok apró nehézségek vették el a lendületem?

Ezt még meg kell fejtenem....

Mindenesetre egy örök élmény marad ez a külföldi verseny.

SUPER

2:16:33 AG 30-34 13.hely 180 burpee

Az estét sajnos egy szomorú hír árnyékolja be. Egy versenytársunk elhunyt. Nem ismertem, a mai napig annyit tudok róla, hogy egy 42 éves férfit ért baleset. Kérlek vigyázzatok magatokra és EGYMÁSRA is!