A múltam és a jelenem

Sokszor gondolok vissza arra, milyen voltam az első versenyen. Emlékszem a sete-suta mozdulataimra, még az elkészült képek is erről árulkodnak. Törékeny leányzóként a szemeimet tágra nyitva, pilláimat rebegtetve vártam az erős férfiakat, kik önként dobtak át a palánkokon. Igen, ez így történt, egyedül akkor még nem ment volna.

Hányszor is burpeeztem akkor? Lássuk csak...

1: balance, 2: majomlétra, 3: dárda, 4: Hercules 5:kötélmászás 6: Multi 7:Olympus

7!! Te jó ég! Kimondani is sok hogy kettőszáz-tíz.

Ezen a versenyen amikor célba érkeztem átjárta a testem az érzés, hogy ez az, hazaértem, én ezt akarom csinálni, ezt még jó sokszor át akarom élni. Úgy éreztem hazaértem.

Aztán jöttek a magasabb szintű terveim. Már nem volt csupán elég annyi, hogy érjek be a célba, szerettem volna, az eredménylista első oldalára felkerülni, aztán, hogy benne lehessek az első harminc open women kategóriában, majd vágyakoztam az első 10 helyre, végül eljutottam oda, hogy reális kitűzött célként szerepelt a dobogó.

Dolgoztam rajta sokat, futottam rendszeresen, edzettem szorgalmasa, volt hogy egy nap kétszer is. Nagyon akartam. Persze sérülések tarkították, betegségek nehezítették olykor a cél elérését, de, hogy feladjam...? Meg sem fordult a fejemben. Mindig azt hajtogattam, hogy addig nem hagyhatom el ezt az utat, amíg legalább egyszer az életben nem tudom meg milyen érzés ott fenn állni.

Erre jött ez a 2020 as év.....

Tele voltam tervekkel, mint Ti. Mikor melyik verseny, szállás foglalások stb. Hihetetlen mennyire küzdősre sikeredett ez az évad. Új korcsoportba kerültem, tudtam, hogy még keményebben kell küzdenem.

Aztán jött ez a veszprémi hétvége. Anno itt indultam útnak. Milyen szép keretet adna az egésznek, ha sikerülne a hétvégi duplázás.

Számtalan alkalommal írtam már beszámolót nektek iszonyatos részletességgel. Minden apró részlet az emlékeimbe fityegett. Most nem...

Bármily meglepő ez most nem így nem. Nem emlékszem az apró dolgokra. Ha most becsukom a szemem pár pillanatot tudnék csak felidézni a verseny kapcsán. Foszlányok ugrálnak elő. Olyanok, hogy: - hallom a szurkolásotokat, a nevem kiabáljátok, Hajrá Marcsi. Az önkéntesen mosollyal teli arcát is látom amikor éppen a biztató pacsijukra csapok le. Kattognak a gépek, majd jön a felirat a lábam mellett, hogy: Mosolyogj a tigrisre. Majdnem teljesen tökéletes flow állapotba kerültem.

Felnézek a polcomra és még mindig olyan hihetetlen. Két nap, két verseny, két dobogó.

Tudjátok mégis mikor a legszélesebb a mosoly az arcomon? Amikor azokra gondolok, kik a pályát velem együtt szelték, akiknek próbáltam bátorító szavaimmal erőt adni, csalogattam őket: Gyere, fuss velem, tartsunk ki.

Annyira jól esett, hogy a verseny után többen is megállítottatok és elmondtátok, hogy sikerült valami pluszt adni nektek, felszívtátok magatokat és új erőre kaptatok. Volt aki elmondta, hogy abban a pillanatban kapta el a versenyszellem és megindult hirtelen.

Úgy gondolom, hogy már ezért megérte visszatérni, valamit vissza tudtam adni abból a jóból, amit én is kaptam anno.

Te emlékszel? Emlékszel rá hogyan indultál?