Amikor a dobogót közelről is láthatod. - Suki Trail, 2019 június

Suki trail, M táv, 17 km (plusz az eltévedés)

Hát hogy is kezdjem?? Egy álom vált valóra azzal, hogy a dobogóra álltam. (még most sem hiszem el)

Annyira nem indult jól a nap, Pezinok óta rám tőr a depi, ha esik az eső és versenyre megyünk. Természetesen jött a hiszti, hogy nekem most erre annyira nincs energián, hogy hülyék vagyunk már megint, minket elátkoztak azért esik. A bokám nem volt 100%-os, a séta is kellemetlen volt felkelés után, a vezetés is furin ment, folyamat járt az agyam, talán írassam át rövidebb távra? Hagyjam elmenni? Végül is nem ez a fő versenyem az évben, nem kéne most szétesni.

A rajszám átvétele után a hosszú távosok elrajtoltak, az eső elállt, a kedvem megjött. A friss levegőbe szippantani egy jó kis eső után ti is tudjátok mennyire felemelő. 20 perc a rajtig, tudtam be kell melegíteni a lehető legjobban, a bokámra koncentrálok, forgatom jobbra-balra, ugrálok, terhelem, ismerkedek a határaival. Kezdünk, mindjárt rajt, és már számolnak is 3..2..1..RAJT.

Nagyon jól érzem magam, a lábam visz előre. A terv, hogy Erika közelébe legyek, amíg csak tudok (első verzióban kb 800 m volt, hogy kb addig tudom tartani a tempóját). Beértünk az erdőbe az út visz felfelé, de nagyon kis sunyi mert lassan emelkedik, szépen apránként jutok egyre előrébb, már az eső sem zavar, sőt kellemes hűvös érzetet ad, amikor egy egy rövid kis szellő csapja meg a vállaim. Egy két kanyar van vissza, a lábak között ki-ki kukucskálok, még látom Erika zölden világító nadrágját. Elértünk az első állomáshoz, az önkéntes előveszi a filcet, lehel, firkál és mehet a futás tovább. Most lefelé megy az út, örülök neki, a pulzusom érzem nem állt még be, mély levegőket veszek, a tempómon kicsit faragok, vissza kell húzni a pulzusom. Pár száz méter múlva érzem megtaláltam önmagam ez az én tempóm, ezzel kell végig nyomnom.

Minden szuper volt mindaddig, amíg el nem vétettem egy kanyart....

Jobbra kellett volna menni, balra mentem, átgázoltam egy mély pocsolyán futottam tovább az álmom felé, mikor is gyanús lett hogy több száz méter óta nincs szalag, nincsenek előttem futók, utánam se jön senki, csak az én lábnyomom van az ösvényen. Baszki Marcsi, ezt elbasztad, egyetlen egy rossz kanyar elég volt hogy a padlóra kerüljön a lelkesedésem. A rajtszámunk hátuljára nyomtattak egy térképet, leszedtem a számot, keresem a képen merre lehetek, fel sem fogom mit nézek, azt sem tudom eddig hol jártam, ki sem igazodok rajta annyira stresszelek. Baszki Marcsi, fordulj vissza, ne legyél béna, keresd meg hol láttál utoljára szalagot. Uccu neki vissza, egy jó 1-1.5 kilométert tettem bele pluszba, mert emlékszem sokáig futottam visszafele is.

Akkora düh volt bennem, hogy felrobbant tőle az adrenalin és sprintelni kezdtem. Tudtam kb ki volt az utolsó aki előttem futott, őt kerestem. Cikáztam az erdőbe fákat, futókat kerülgettem, tudtam, hogy ha egy kis esély is van arra hogy dobogóra álljak akkor most minden erőmet be kell vetnem. Meglepődtem mennyien megelőztek amíg én bolyongtam egy más világban, nem láttam sok esélyt, hogy a pozíciómba visszatalálok, de nem adhattam fel, az esély még ott volt.

Mentálisan is elkeveredtem, az aggodalom nagyobb volt és nem tudtam koncentrálni, kezdett szétesni a futásom, az előttem haladókat kérdezgettem, Mennyi lehet még vissza? Kb mennyit futottunk már le? Most vagyunk a felénél, jött a válasz az Ingó kövek lábánál felfelé sétáló sráctól. Elbotlottam, sáros lett a kezem, elkezdtem nyünnyögni, hogy én mennyire utálom ha a körmöm alatt kosz van. No, nem is kellett több, a fejembe megjelent Tomi, hogy mit kell picsogni, ez egy futóverseny, nem babazsúr stb stb.

Akkor most kell összetennem magam, még a fele vissza, mély levegő, koncentrálj.

A következő kilométerekben sikerült egy mély, majdnem már meditatív állapotba kerülni. A futás nem esett nehezemre, sőt, inkább könnyed lépések sorára emlékszem vissza, hallom ahogy az eső után a természet újra eléd, a madarak csicseregnek a fák leveleiről csepeg csak az eső a homlokomra és ezt a csendet a futózsákomba ejtett pár apró pénz összekoccanása töri csak meg.

Lassan kértünk egy pusztára, egy neon sárga pólós úriember mögött futok, hol ő van előrébb hol én kerülök jobb helyzetbe és ez így meg az utolsó 4 km-en. Ismerős volt a terep futottam, már itt, tudtam lassan az utolsó emelkedőhöz érünk, majd ezt ahogy elmormoltam magamban már a távolból a szervező kiabálja hogy itt az utolsó emelkedő, mindenki tegye oda magát. Így is volt, az utolsó szuszt is kicsavarva a combomból, vádlimból toltam felfelé a hátsóm, ez az, felértem, már látom a közösségi házat, egy utolsó hajrával megtolva léptem át a célvonalat.

Ekkor még mit sem sejtettem, hogy sikerült e behozni az elmaradást amit a plusz méterek miatt adományoztam magamnak, de épp az időeredményeket sasolták a többiek. Odabandukoltam, hogy meglessem sikerült e a tervezett 2 óra alatt lefutnom és hatalmas öröm volt rajtam, 1.59.01 min jeee, örömködök magamban, mire a monitor mögött ülő srác egyszer csak odabök egy mondatot, amivel nem is sejtette mennyire széppé tette a napom, mennyire megkoronázta az elmúlt éveket amit a terepfutással töltöttem. TE vagy a 2. helyezett.