És Te? Miért?

Egy félig zsúfolt buszon ülsz ahol a párától alig látod a városi fényeket mikor kikukucskálsz az ablakon, de te rendületlen csak bambulsz a hosszú nap után s közben azon zakatol az agyad, hogy a délután folyamán hogyan szervezd a családi dolgokat, hogy azért még lefekvés előtt egy edzés is beleférjen abba a bizonyos 24 órába. Aztán egy ismerős száll fel a buszra. Libasorba lépked a többi utas után, majd mosollyal az arcán köszönt és beszélgetni kezdtek. Nem is nagyon jutott időm a Hogy vagy? megkérdezésére már is zúdul rád megannyi észrevétele, kérdése. - Látom te is nyomod a spártai életet. Tej és vaj helyett inkább Vízben sárban fürdesz, sérülések, bibik. Szoktam olvasni a beszámolóidat, de nem értem miért csinálod. Szóval... Miért? - Mert szeretem. - Oké, de miért?

? ? ?

Nem hiszem hogy bárkinek is el kellene számolnom, de legyen. Itt van a Miért? - re a válaszom néhány pontban:

1.

Érezted azt valaha is egy sport kapcsán, hogy teljesen magadévá tudtad tenni? Én pont ezt érzem. A lelkemet adtam neki és a pálya eggyé forr össze velem minden alkalommal. Minden porcikámmal imádom azt amit csinálok.

Részese voltál valaha olyan versenynek mely ennyire kortalan, nemektől független mégis család barát de egyben hatalmas kihívás?  Lehetsz férfi vagy nő, fiatal vagy idősebb, gyerek vagy felnőtt. Nincs olyan réteg mely ne találná meg számításait ezen az akadályfutó versenye, hiszen a szervezők valóban mindenkire gondoltak.

Kicsiknek- Spartan Kids A rapid randisoknak - Sprint Aki az egy éjszakás kalandnál többre vágyik - Super Aki a komoly kapcsolatot szereti - Beast Aki édes hármasba szereti - Trifekta hétvége A házasodóknak - Ultra Beast Szurkolóknak - Stadion Race Az évek óta házasságban élőknek - Hurricane Heat

Charity futamok - Race for a Reason

Viccet félre téve, tényleg MINDENKIRE gondoltak, amikor összeállították a futamok különböző fajtáit.

2.

Annyira jó érzés néha egyedül lenni, kicsit szabadnak érezni magad. Ennél jobb hely sose lesz. A pálya kanyargó ösvények magas hegytetők és mély völgyek övezte területeket szel át. Hol lehetsz ennél jobban egyedül az elméddel ha nem itt?

3.

A család a legfontosabb és ezt itt is érzem. Annyira sok támogatást, kedves szót, biztatást, mosolyt és szeretetet kaptam már a verseny során vad idegenektől, hiszen akkor találkoztunk, csupán pár perce tapostuk a kilométereket együtt, mégis úgy viselkedünk, mint, ha egy alomból jöttünk volna. Ezt az összetartást Önkéntesként még inkább megtapasztalhattam. Azonban nem mehetünk el amellett sem szó nélkül, hogy a Spartan Race kis családokat alapított, és minden apró család nyitott kapukkal várja az edzeni vágyókat. Az STG Székesfehérvár a mi kis családunk itt Fehérváron.

4.

Tanulni, tanulni, tanulni. Holtáig tanul az ember. Szokta volt mondani nagyapám, melyre én mindig is csak legyintettem, hogy én biztos nem mert utálok tanulni, de láss csodát még itt is csak tanítanak. Például arra hogyan legyek kitartóbb.

5.

Hol van a komfortzónám? Várj pillanat, hátranézek és megnézem merre hagytam. Aha, igen, hunyorogva még látom. Valami vékonyka kis vonal, melyet már sikerült nem kicsit hátrahagynom. Nem hittem volna, hogy elérhetek ekkora fejlődést. Bizton állíthatom nem csak jobb sportolóvá hanem jobb emberré is tett.

Még mindig kérdés a Miért?

Interjút készített velem a nyolcezer.hu

Nagy megtiszteltetésben volt részem, ugyanis megkeresett a nyolcezer.hu internetes portál munkatársa, hogy szeretnének egy a sportról szóló interjút készíteni velem a Sikeres nők c. rovatukba.

A mai napon a felvétel elkészült, melynek helyszínéül a Sóstó tanösvényt választottuk, mert itt is nagyon szeretek futni, és ha már a Spartan Race-ről mesélek, kell a háttérbe valami vizes is.

Rettenetesen izgultam, a gyomrom liftezett, enni se tudtam előtte, de nem lett jobb a helyzet amikor a kamera is elém került. Még most is kalapál a szívem, hogy erről írok. A riporter hölgy hangja nagyon megnyugtató volt, Stefkó Krisztina profizmusa valamelyest enyhített a nagy izguláson, ahogy az operatőr Orosz Attila közvetlensége is.

Most leírom nektek az interjún elhangzottakat (már amennyire emlékszem), kiegészítve egy-két gondolattal (amit biztosan elmondtam volna, ha a szívem nem a számban dobogott volna)

Mindig is szerves része volt az életemnek a sport. Már általános iskolában is sport tagozatos osztály írattak be a szüleim. Aztán a középiskolai évek után elsodródtam tőle, jött az egyetem és a gyerkőcök. 2016-ban tértem vissza a futáshoz és kezdtem el a természetben is futni. 2016 november végét jártuk, karácsonyi ajándékot kerestem a páromnak, majd egyszer csak szembe jött velem egy kép, Spartan Race. Hát ez az, erről beszélt régóta, hogy egyszer kipróbálná. Másnap már egy Sprint regisztrációs képet csomagoltam borítékba serényen. Aztán tudja isten, hogy mi vezérelt de pár óra múlva már az én nevemen is volt egy regisztráció. Természetesen a 2017-es szezon első versenye után nem lehetett megállni, a veszprémi gyors randi után már a célvonalat átlépve azt kérdeztem : Mikor lesz a következő? Van valaki aki le tudott állni ezzel? Tuti egyszer egy Anonim csoportba jutok, ahol fel kell állnom és el kell mondanom, hogy Marcsi vagyok, 28 éves, adrenalin függő. Aki ismer, az tudja, hogy mindig 1000 fordulaton pörgök, pedig koffein mentes életet élek. Isten ments, mi lenne ha még kávéznék is. Ezt a pörgést vezetem át az edzésekbe a versenyekbe, így fér el a családi élet mellett mindez. Az edzések milyensége az család függő esetemben. A családhoz mérten ütemezem be, hogy mikor épp hova tudok eljutni és mire is van időm. Nem igazoltak le sem amatőr sem profi versenyzőként sehova, "mezei" kétgyermekes anyuka lennék. Lojális vagyok két edzőteremhez, ahol két olyan ember tart edzéseket, akiknek a tanácsait megfogadom, mert tudom hogy szakmai hozzáértésük megkérdőjelezhetetlen, ezen kívül úszni akkor járok, amikor a lányaimnak szintén úszó edzés napjuk van és drága férjem az évek alatt annyi felszerelést gyűjtött össze, hogy az otthoni edzés is sokszor szóba jön.

A Sikeres nők c. rovatba fog szerepelni az interjú. De mégis mi nekem a Siker? A hatalmas akarattal, kitartással fűszerezett sok sok munka. Talán az eredményeimen nem ezt látná egy kívül álló, mert ő azt keresné, hogy hányszor voltam dobogón, vagy, hogy hány aranyérem csillog az otthoni büszkeségfalon. Sikernek könyveltem el az első versenyem, mert magam sem hittem volna hogy olyan jó időt fogok futni, mint ahogy beértem. Siker számomra az összes olyan külföldi verseny, ahol a listán első magyarként szereplek, legyen az éppen a 12. hely vagy az 5. .

Mi a célom ezzel az egésszel? Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak futok és kész. Természetesen szeretnék még jó sok versenyen részt venni, a korcsoportomban minél jobb eredményeket elérni. Szeretve érzem magam és szeretnék minél több embert motiválni, mert ha mindazzal amit teszek és ahogy teszem, a világon van két ember akit ez motivál és ebből tud töltekezni, akkor én már győztesen vagyok az egésznek, akkor is, ha soha nem álltam a dobogó felső fokán.

Továbbá szeretném középiskolások körébe népszerűvé tenni ezt a sportot, mert hiszem hogy a 15-18 éves korosztály az akit a legkevésbé érnek sikerek az iskola falain belül és nagy szükségük van az ilyen pozitív élményekre, kell, hogy érezzék hogy többre képesek, mint amit tudnak és az életben való kitartásuk is e szerint fog változni. Biztos vagyok benne, hogy a Spartan Race adta nehézségei, szépségei egyaránt sokat tesz ahhoz, hogy a fiatalok önbizalom dús felnőttekké váljanak és ha ezt nem is vállalnák versenyzőként, akkor önkéntesként meg kellene tapasztalniuk milyen amikor idegenek vesznek körül, mégis otthon érzed magad.

Küldetésemnek érzem, hogy továbbadjam mindazt a pozitív kisugárzást amit én is kaptam ettől a versenytől. Az interjú 11.29.-én jelenik meg ezen az oldalon: (addig nézzétek meg a többi sikeres nőt) http://nyolcezer.hu/video_kereses/sikeres%20n%C5%91k

Amikor a dobogót közelről is láthatod. - Suki Trail, 2019 június

Suki trail, M táv, 17 km (plusz az eltévedés)

Hát hogy is kezdjem?? Egy álom vált valóra azzal, hogy a dobogóra álltam. (még most sem hiszem el)

Annyira nem indult jól a nap, Pezinok óta rám tőr a depi, ha esik az eső és versenyre megyünk. Természetesen jött a hiszti, hogy nekem most erre annyira nincs energián, hogy hülyék vagyunk már megint, minket elátkoztak azért esik. A bokám nem volt 100%-os, a séta is kellemetlen volt felkelés után, a vezetés is furin ment, folyamat járt az agyam, talán írassam át rövidebb távra? Hagyjam elmenni? Végül is nem ez a fő versenyem az évben, nem kéne most szétesni.

A rajszám átvétele után a hosszú távosok elrajtoltak, az eső elállt, a kedvem megjött. A friss levegőbe szippantani egy jó kis eső után ti is tudjátok mennyire felemelő. 20 perc a rajtig, tudtam be kell melegíteni a lehető legjobban, a bokámra koncentrálok, forgatom jobbra-balra, ugrálok, terhelem, ismerkedek a határaival. Kezdünk, mindjárt rajt, és már számolnak is 3..2..1..RAJT.

Nagyon jól érzem magam, a lábam visz előre. A terv, hogy Erika közelébe legyek, amíg csak tudok (első verzióban kb 800 m volt, hogy kb addig tudom tartani a tempóját). Beértünk az erdőbe az út visz felfelé, de nagyon kis sunyi mert lassan emelkedik, szépen apránként jutok egyre előrébb, már az eső sem zavar, sőt kellemes hűvös érzetet ad, amikor egy egy rövid kis szellő csapja meg a vállaim. Egy két kanyar van vissza, a lábak között ki-ki kukucskálok, még látom Erika zölden világító nadrágját. Elértünk az első állomáshoz, az önkéntes előveszi a filcet, lehel, firkál és mehet a futás tovább. Most lefelé megy az út, örülök neki, a pulzusom érzem nem állt még be, mély levegőket veszek, a tempómon kicsit faragok, vissza kell húzni a pulzusom. Pár száz méter múlva érzem megtaláltam önmagam ez az én tempóm, ezzel kell végig nyomnom.

Minden szuper volt mindaddig, amíg el nem vétettem egy kanyart....

Jobbra kellett volna menni, balra mentem, átgázoltam egy mély pocsolyán futottam tovább az álmom felé, mikor is gyanús lett hogy több száz méter óta nincs szalag, nincsenek előttem futók, utánam se jön senki, csak az én lábnyomom van az ösvényen. Baszki Marcsi, ezt elbasztad, egyetlen egy rossz kanyar elég volt hogy a padlóra kerüljön a lelkesedésem. A rajtszámunk hátuljára nyomtattak egy térképet, leszedtem a számot, keresem a képen merre lehetek, fel sem fogom mit nézek, azt sem tudom eddig hol jártam, ki sem igazodok rajta annyira stresszelek. Baszki Marcsi, fordulj vissza, ne legyél béna, keresd meg hol láttál utoljára szalagot. Uccu neki vissza, egy jó 1-1.5 kilométert tettem bele pluszba, mert emlékszem sokáig futottam visszafele is.

Akkora düh volt bennem, hogy felrobbant tőle az adrenalin és sprintelni kezdtem. Tudtam kb ki volt az utolsó aki előttem futott, őt kerestem. Cikáztam az erdőbe fákat, futókat kerülgettem, tudtam, hogy ha egy kis esély is van arra hogy dobogóra álljak akkor most minden erőmet be kell vetnem. Meglepődtem mennyien megelőztek amíg én bolyongtam egy más világban, nem láttam sok esélyt, hogy a pozíciómba visszatalálok, de nem adhattam fel, az esély még ott volt.

Mentálisan is elkeveredtem, az aggodalom nagyobb volt és nem tudtam koncentrálni, kezdett szétesni a futásom, az előttem haladókat kérdezgettem, Mennyi lehet még vissza? Kb mennyit futottunk már le? Most vagyunk a felénél, jött a válasz az Ingó kövek lábánál felfelé sétáló sráctól. Elbotlottam, sáros lett a kezem, elkezdtem nyünnyögni, hogy én mennyire utálom ha a körmöm alatt kosz van. No, nem is kellett több, a fejembe megjelent Tomi, hogy mit kell picsogni, ez egy futóverseny, nem babazsúr stb stb.

Akkor most kell összetennem magam, még a fele vissza, mély levegő, koncentrálj.

A következő kilométerekben sikerült egy mély, majdnem már meditatív állapotba kerülni. A futás nem esett nehezemre, sőt, inkább könnyed lépések sorára emlékszem vissza, hallom ahogy az eső után a természet újra eléd, a madarak csicseregnek a fák leveleiről csepeg csak az eső a homlokomra és ezt a csendet a futózsákomba ejtett pár apró pénz összekoccanása töri csak meg.

Lassan kértünk egy pusztára, egy neon sárga pólós úriember mögött futok, hol ő van előrébb hol én kerülök jobb helyzetbe és ez így meg az utolsó 4 km-en. Ismerős volt a terep futottam, már itt, tudtam lassan az utolsó emelkedőhöz érünk, majd ezt ahogy elmormoltam magamban már a távolból a szervező kiabálja hogy itt az utolsó emelkedő, mindenki tegye oda magát. Így is volt, az utolsó szuszt is kicsavarva a combomból, vádlimból toltam felfelé a hátsóm, ez az, felértem, már látom a közösségi házat, egy utolsó hajrával megtolva léptem át a célvonalat.

Ekkor még mit sem sejtettem, hogy sikerült e behozni az elmaradást amit a plusz méterek miatt adományoztam magamnak, de épp az időeredményeket sasolták a többiek. Odabandukoltam, hogy meglessem sikerült e a tervezett 2 óra alatt lefutnom és hatalmas öröm volt rajtam, 1.59.01 min jeee, örömködök magamban, mire a monitor mögött ülő srác egyszer csak odabök egy mondatot, amivel nem is sejtette mennyire széppé tette a napom, mennyire megkoronázta az elmúlt éveket amit a terepfutással töltöttem. TE vagy a 2. helyezett.